— Túlságosan felfújod az egészet.
— Gyerekei vannak.
Mintha attól, hogy Rékának gyerekei vannak, automatikusan megszűnne minden határ, és többé nem kellene tiszteletben tartani más otthonát.
Katalin többször is próbált higgadt maradni. Nem akart veszekedést. Nem akart szemrehányást tenni. Csak normális szabályokat szeretett volna.
— Legalább szóljatok előre.
— Beszéljük meg, mikor jöttök.
— Rosszul esik úgy megérkezni, hogy idegeneket találok a saját házamban.
De mintha a mondatai nyomtalanul felszívódtak volna. Gábor vagy legyintett rájuk, vagy azonnal ingerültté vált.
— Bolhából csinálsz elefántot.
— A rendes rokonok segítenek egymásnak.
— Most mit sajnálsz tőlük?
A májusi eset különösen mélyen megmaradt benne. Akkor Katalin egy kimerítő munkahét után érkezett le, és azt látta, hogy Réka vendégei a szaunában aludtak. Valami ismerősök voltak Réka férje részéről.
Az asztalon üres üvegek sorakoztak. A mosogatóban egymásra hányva álltak a koszos tányérok. A nagyapjától örökölt takaró pedig a terasz mellett hevert a földön.
Katalin akkor nem szólt semmit. Összepakolt. Kimosott mindent. Rendbe tette a házat.
Este azonban odafordult Gáborhoz, és csendesen azt mondta:
— Ha még egyszer valaki az engedélyem nélkül itt száll meg, senkinél nem marad kulcs.
Gábor csak félmosollyal nézett rá.
— Úgy viselkedsz, mintha ez valami magánpalotád lenne.
Katalin hosszú ideig bámulta őt. Hirtelen válaszolni sem tudott.
Mert most először nem egyszerű bosszúságot hallott ki a férje hangjából. Hanem meggyőződést. Mintha Gábor már régen eldöntötte volna magában, hogy az ő tulajdonjoga valójában semmit sem számít.
Aznap este, amikor Katalin befordult a telekhez vezető útra, már messziről észrevette az idegen autót.
Egy nagy, sötét terepjáró állt közvetlenül a kapu előtt.
Ösztönösen lassított. Egy pillanatig még az is átfutott rajta, hogy talán rossz utcába kanyarodott. Aztán meglátta a kerítésre akasztott, ismerős gyerekkabátot.
Abban a másodpercben az egész teste megfeszült.
Az udvaron labdák hevertek szanaszét. A ház melletti padon szupermarketes szatyrok voltak ledobálva. A beálló alatt két roller állt, mellettük pedig egy rózsaszín gyerekbőrönd.
Katalin leállította a motort, de még néhány másodpercig mozdulatlanul ült a volán mögött.
A házból hangos beszéd szűrődött ki. Valaki nevetett. Zene dübörgött. Aztán csapódott egy ajtó.
Lassan kiszállt.
A kiskapu nyitva volt.
Az udvaron Réka kisebbik fia, Márk rohangált. Amikor meglátta Katalint, a legkevésbé sem lepődött meg.
— Anya! Megjött! — kiáltotta a ház felé, aztán már szaladt is vissza a hintához.
Nem azt mondta, hogy „Kati néni”. Nem köszönt. Nem zavartatta magát.
Úgy hangzott, mintha a ház tulajdonosa csak véletlenül visszatért volna egy helyre, amelyet mások már rég birtokba vettek.
Katalin érezte, ahogy forróság önti el az arcát. Felment a verandára.
Az asztalon vacsoramaradékos tányérok álltak. Idegen telefonok. Takarók. Gyerekeknek való színezők.
A konyhából Réka lépett ki.
— Jaj. Hát te ma hogyhogy? — kérdezte olyan nyugodt meglepetéssel, mintha csak a boltban futottak volna össze.
— Engedélyt kellett volna kérnem, hogy eljöhessek a saját házamba? — felelte Katalin halkan.
Réka azonnal félrenézett.
De a zavara legfeljebb két másodpercig tartott.
— Gábor azt mondta, csak holnap jössz.
Ekkor a szobából előkerült a férje is. Pólóban, otthoni rövidnadrágban, olyan arckifejezéssel, mintha már legalább egy hete itt élne.
— Te meg miért jöttél ilyen korán? — ráncolta össze a homlokát.
Ez a kérdés végképp elvágott benne valamit.
Nem az, hogy „szia”. Nem az, hogy „bocsánat”. Nem az, hogy „szólnunk kellett volna”.
Hanem elégedetlenség.
Mintha Katalin zavart volna meg valamit. Mintha ő borította volna fel valakinek a terveit.