— A testvéremnek gyerekei vannak, ezért ez a nyaraló előtte mindig nyitva áll. Téged pedig ebben senki sem kérdezett meg — közölte Gábor, és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy halkabban beszéljen.
Katalin mozdulatlanná dermedt a konyha közepén, ujjai között még mindig ott szorongatta az autókulcsot. Odakint remegett a forró júliusi levegő, a házban sült hús és idegen parfüm illata keveredett, az emeletről pedig gyerekek dübörgő léptei hallatszottak.
Lassan a férjére emelte a tekintetét.
Aztán a sógornőjére.
Réka a hűtő mellett állt, és olyan nyugodt természetességgel pakolta be az élelmiszereket, mintha régóta ő rendelkezne itt mindennel. Az asztalon gyümölcsleves dobozok, műanyag ételtartók, gyereksapkák és telefontöltők hevertek szanaszét. Az ajtó mellett ismeretlen sportcipők voltak ledobálva.
Katalin óvatosan letette a kulcsokat a szekrénykére.
Bocsánatot kérni azonban senkinek sem jutott eszébe.
Pedig ő majdnem egy teljes nappal korábban érkezett ki a nyaralóba.
Eredetileg csak másnap reggel indult volna, csakhogy a városban váratlanul lemondták az ügyféllel megbeszélt találkozóját. Felszabadult az estéje, és Katalin úgy gondolta: miért ne menne ki azonnal? Csendre vágyott. Néhány békés órára telefoncsörgés, kapkodás és emberek nélkül.
Az utóbbi hónapokban úgy érezte, mintha állandó zajban élne.
Gábor egyre gyakrabban maradt sokáig az anyjánál. A húga, Réka pedig folyton telefonált: hol kért valamit, hol panaszkodott, hol csak beszélgetni akart. Ezekből a beszélgetésekből aztán észrevétlenül mások gondjainak megtárgyalása lett, a gondok pedig valami különös logika szerint végül mindig Katalin feladataivá változtak.
— Te úgyis többet jársz ki a nyaralóba.
— Ott nálad rengeteg a hely.
— A gyerekeknek kell a friss levegő.
— Minek álljon üresen az a ház?
Eleinte mindez ártatlannak tűnt.
Később bosszantani kezdte.
Aztán Katalin egyszer csak rádöbbent, hogy ezekben a beszélgetésekben az ő akarata már egyáltalán nem számít.
A döntéseket nélküle hozták meg.
Őt csupán utólag értesítették a kész tényekről.
A nyaralót hat évvel korábban örökölte a nagyapjától. Kis telek volt a tó közelében, öreg verandás házzal, almafákkal, fészerrel és egy fából épült fürdőházzal. A nagyapja egész életében maga gondozta. Még hetven fölött is kiment reggelente egy vödörrel és ronggyal, letörölte a korlátot, újrafestette a padokat, és mérgelődött a gaz miatt.
A temetés után Katalin majdnem egy évig képtelen volt odamenni.
Túl fájdalmas volt belépni a házba.
Később azonban apránként mindent saját kezével kezdett rendbe hozni.
Kicseréltette a tetőt.
Új vezetékeket húzatott be.
Felújította a konyhát.
Elszállíttatta a régi bútorokat.
Gábor akkoriban legfeljebb hétvégenként segített, de inkább csak szavakkal.
— Minek ennyi pénzt beleölni? Így is megteszi.
— Áll a ház, nem?
— Végül is csak egy nyaraló.
Katalin számára azonban ez soha nem volt „csak egy nyaraló”.
Ez volt az egyetlen hely, ahol igazán nyugalmat érzett.
Egészen addig, amíg Réka meg nem jelent ott.
Az első alkalom még teljesen elfogadhatónak látszott.
— Csak két napra jövünk — mosolygott a sógornője. — Jó lesz a gyerekeknek egy kis természet.
A két napból aztán öt lett.
Később Réka újra eljött.
Majd megint.
Végül már úgy viselkedett, mintha teljes joggal használhatná a házat, amikor csak kedve tartja.
Képes volt előzetes telefon nélkül beállítani.
Hegyekben hagyta maga után a mosatlant.
Úgy ment el, hogy a szemetet sem vitte ki.
Gábor pedig minden egyes alkalommal talált rá magyarázatot.
— Hiszen ő a testvérem.