A taxi szinte suhant az éjszakai utcákon, ritka autókat előzve, mintha versenyt futna az idővel. Lilla a mellkasához szorította a telefonját; a kijelzőn még ott világított Márk utolsó üzenete: „Ne keressetek.” Norbert mellette ült, állkapcsa megfeszült, öklei annyira összezárultak, hogy az ujjpercei kivilágosodtak.
— A pályaudvarra, ugye? — pillantott hátra a sofőr a visszapillantó tükörből.
— Igen, és legyen szíves, a lehető leggyorsabban! — felelte Lilla, miközben beleharapott az ajkába; a könnyei már a torkát fojtogatták.
A pályaudvar előtti tér fényei hirtelen rájuk borultak. A bejáratnál egy rendőr állt Márk mellett. A fiú tanácstalannak tűnt, kabátja csuromvizes volt az esőtől.
— Anya… — suttogta alig hallhatóan, amikor meglátta őket.
Norbert ugrott ki elsőként, de a rendőr egyetlen szigorú pillantással megállította.
— Ön az édesapa? A fia iratok nélkül próbált jegyet venni. Szerencse, hogy a pénztáros figyelmes volt.
Lilla odarohant, átölelte Márkot, ám a fiú meg sem mozdult, mintha gyökeret vert volna.
— Miért csináltad ezt? — kérdezte Lilla alig hallhatóan.
— Elegem lett — felelte Márk, elfordítva a tekintetét. — Abból, hogy állandóan ordítoztok. Hogy apa a bútorokat veri. Hogy te a fürdőszobában sírsz.
Norbert megdermedt, az arca fájdalmas grimaszba rándult.
— Én… nem akartam…
— De megtetted — Márk ekkor először nézett az apja szemébe. — És tudod mit? Kezdem érteni. Néha bennem is ott van az érzés, hogy mindent szétvernék.
Lilla felszisszent. Norbert hátralépett, mintha gyomorszájon vágták volna.
— Megváltozunk — szorította meg Lilla a fia kezét. — Megígérem.
Márk lassan megrázta a fejét.
— Késő. Már megvettem a buszjegyet. Nórához, Pécsre.
A rendőr megköszörülte a torkát.
— Fiatalember, talán mégis be kellene mennünk az őrsre, felvenni a jegyzőkönyvet.
— Nem! — vágta rá Norbert. — Ezt… ezt mi rendezzük.
Odament a fiához, letérdelt, hogy egy szintben legyen vele.
— Bocsáss meg. Fogalmam sem volt, mit művelek.
Márk hosszan nézte, aztán váratlanul átölelte.
— Nekem sincs — mondta halkan. — Épp ezért elmegyek.
Lilla a tenyerébe temette az arcát. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Lilla asszony? — egy női hang szólalt meg. — Az onkológiai központból hívom. Az anyósa magához tért. Azt kéri, azonnal jöjjenek be mindannyian.
Norbert felkapta a fejét.
— Anya?
— Azt mondja… van egy fontos igazság, amit el kell mondania — a hang megremegett. — És hogy tovább már nem tud hallgatni.
A kórházi folyosó végtelennek tűnt. Lilla elöl haladt, észre sem véve, ahogy a cipőtalpa tapad a linóleumhoz. Márk lemaradva kullogott, kezei mélyen a zsebébe süllyesztve. Norbert megállt egy ablaknál; a sötét üvegben visszanéző alak idegennek hatott.
— Erzsébet rokonai? — lépett elő egy nővér a kanyar mögül. — Várja magukat, de fel kell készítenem önöket: az állapota súlyos.
A kórterem steril csenddel fogadta őket. Erzsébet az ágyon feküdt, gépekhez kötve. Amikor beléptek, lassan kinyitotta a szemét.
— Eljöttetek… — lehelte. — Féltem, hogy… nem marad idő.
Norbert az ágyhoz sietett, megfogta az anyja kezét; olyan könnyű volt, mintha nem is lenne súlya.
— Anya, mi…
— Hallgass — mosolygott gyengén. — Most te figyelsz. Mindenre.
Lilla ösztönösen hátrébb lépett, Márk az ajtónál maradt.
— Én vagyok a hibás — suttogta Erzsébet. — Mindenért. Én kértem Lillát, hogy hallgasson a betegségről. Féltem, hogy te… — Norbertre nézett — megint elveszíted az irányítást. Mint akkor.
Norbert elsápadt.
— Melyik akkor?
— Tíz éve — hunyta le a szemét az asszony. — Amikor először megütötted. Nem az ital miatt. Miattam.
Lilla felkapta a fejét, Márk visszafojtotta a lélegzetét.
— Részegen mentem hozzátok — folytatta Erzsébet. — Jelenetet rendeztem. Te próbáltál lecsillapítani… Lilla közbelépett… és te…
— Nem igaz — rázta a fejét Norbert. — Erre nem emlékszem.
— Pedig megtörtént — mondta halkan az asszony. — Kitörölted. Ahogy azt is, hogy másnap magamhoz vettelek… és egy hónapig próbáltalak kihúzni az ivásból.
A szobában olyan csend lett, hogy csak a gépek egyenletes pittyegése hallatszott.
— Akkor miért… — Norbert szavai ködön át érkeztek. — Miért nincs meg bennem?
— Mert szégyen — szólalt meg Lilla remegő hangon. — Azt hittem… csak nem akarsz emlékezni.
Erzsébet nagy nehezen megmozdult, mintha még egyszer utoljára össze akarná szedni minden erejét, mielőtt kimondja azt, ami eddig elhallgatva mérgezte mindannyiuk életét.