A szó, amelybe Erzsébet tekintete beleakadt, nem engedte el többé: „kemoterápia”. Úgy hatott rá, mintha hirtelen jeges vízzel öntötték volna le. A lapok halk zizegéssel fordultak egymás után reszkető ujjai alatt, mintha maga a füzet is tiltakozna az ellen, hogy tovább olvassa.
„Április 3. Ma is elutaltam a pénzt a kezelésre. Ha Norbert anyja nem lenne, már rég elmentem volna. De ő… ő nem tehet róla, hogy a fia szörnyeteggé vált.”
Erzsébet mellkasa összeszorult. Felpattant a székről, a füzet kicsúszott a kezéből, és tompa puffanással a padlóra esett. Ugyanabban a pillanatban Norbert rontott be a konyhába.
— Anya, nem láttad véletlenül… — kezdte, majd elhallgatott, amint megpillantotta a szétnyílt naplót a földön.
— Norbikám… — remegett meg Erzsébet hangja. — Te tudtál erről?
A férfi lehajolt, felvette a füzetet, és némán végigfutotta a sorokat. Az arca kifejezéstelenné dermedt.
— Szóval ide tűnt el a pénz — csapta az asztalra a naplót. — Az én fizetésemből fizetted az anyád kezelését, közben meg nekem hazudoztál a hitelekről?!
Lilla ekkor jelent meg az ajtóban, szinte kísértetszerűen. Sápadt volt, haja csuromvizesen tapadt az arcához az esőtől.
— Nem hazudtam — mondta halkan.
— Dehogynem! — Norbert egészen közel lépett hozzá. — Évekig gyűjtötted magadban a sérelmeket, ahelyett hogy egyszer őszintén szóltál volna!
— Mikor? — nevetett fel Lilla, a hangja élesen csattant. — Tegnap, miután megütöttél? Vagy most, amikor ordítasz?
— Elég! — Erzsébet közéjük állt. — Nem akarom, hogy miattam…
Norbert nem figyelt rá.
— Tudtad, hogy az anyám kemoterápiára jár, és egy szót sem szóltál? — tört meg a hangja. — Elvetted tőlem az időt! Én még…
— Még mit? — Lilla felemelte az állát. — Sírni akartál volna? Vagy csapkodni? Megint összetörni valamit?
Norbert megragadta a karját.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
Erzsébet elsápadt, a mellkasához kapott, majd szó nélkül összeesett.
— Anya! — kiáltotta Norbert.
A kagyló a padlón hevert, és egy idegen hang hallatszott belőle:
— Halló? Megvannak a vizsgálati eredmények. Azonnal be kell jönni a kórházba…
A mentőautó szirénája felüvöltve tűnt el az utcában, maga mögött hagyva a három embert az üres lakásban. Norbert az ablaknál állt, kezében egy gyűrött kórházi papírral. A diagnózis fekete betűi égették a szemét: „IV. stádium. Áttétek.”
— Te tudtad — mondta tompán. Nem kérdés volt, inkább kijelentés.
Lilla némán bólintott. A tekintete a padlón sötétlő teafoltra tapadt, arra a nyomra, amelyet Erzsébet ejtett közvetlenül azelőtt, hogy elájult.
— Miért nem mondtad el?! — Norbert hangja a falakról pattant vissza.
— Mert ő kérte! — Lilla most először emelte fel a hangját. — Félt, hogy összeroppansz. Hogy megint…
— Hogy megint mi?!
— Hogy megint inni kezdesz!
Csend zuhant közéjük.
Norbert hátratántorodott, mintha arcul ütötték volna.
— Az csak egyszer volt… tíz éve…
— És az is elég volt — felelte Lilla fáradtan, miközben végighúzta a kezét az arcán. — Látta, ahogy betörted a tükröt. Ahogy üvöltöttél velem. Azóta is fél a haragodtól.
Odakint hirtelen jégeső zúdult le. A jégdarabok vadul csapódtak az ablakhoz, mintha be akarnának törni a lakásba.
— Elvetted tőlem az utolsó hónapokat az anyámmal — Norbert hangja fenyegetővé vált.
— Te meg elvetted tőlem tíz évemet! — Lilla kitört. — Minden nap pengeélen élek! Félek megszólalni, nehogy felbőszítselek!
Márk, aki eddig szótlanul állt a folyosón, hirtelen megfordult, és az ajtó felé indult.
— Márk! — szólt utána Lilla.
— Elég volt — válaszolta anélkül, hogy visszanézett volna. — Elegem van abból, hogy villámhárító legyek köztetek.
Az ajtó becsapódott.
Norbert utána vetette volna magát, de Lilla elkapta az ingujját.
— Hagyd! — könyörgött. — Most nem bírná elviselni a te…
— Az én micsodámat?! — rántotta meg magát Norbert, az ing anyaga reccsenve szakadt fel.
Ekkor ismét megszólalt a telefon. Lilla ösztönösen felvette.
— Halló?
A szeme elkerekedett.
— Mi?! Mikor?! — Norbertre nézett. — Azonnal indulunk.
— Mi történt? — sápadt el a férfi.
— Márk… — Lilla hangja megremegett. — Megtalálták a pályaudvaron. Sírt. Egy egyirányú jegy volt nála.
A jégeső egyre vadabbul verte az ablakot, mintha mindjárt betörné az üveget.
Norbert hirtelen térdre rogyott, és az arcát a kezébe temette.
— Istenem… mit tettünk…
Lilla már a kabátját húzta, ujjai remegtek, miközben taxit hívott.
— Kelj fel. Mennünk kell.
Norbert felnézett.
— És anya?
— Anya… — Lilla elharapta a száját. — Anya talán már soha nem fog megbocsátani nekünk.
A taxi türelmetlenül dudált az ablak alatt. Kirohantak a jégesőbe, még csak meg sem próbáltak fedezéket keresni. A jeges darabok csípősen vágták az arcukat, de alig érezték.
Az igazi fájdalom még előttük volt.