Norbert váratlanul ütött. Nem ököllel, hanem nyitott tenyérrel, hirtelen, szinte gyerekes mozdulattal, mégis akkora erővel, hogy Lilla megbotlott a szőnyeg szélén, és térdre zuhant. A füle csengett, mintha egy csengőt ráztak volna meg benne.
— Elég volt abból, hogy az én pénzemből élsz! — tört ki belőle a konyha csendjét szétszaggató hang, rekedten, mintha hosszú ideje fojtogatta volna magában.
Erzsébet, aki az asztalnál ült félig megivott teával, mozdulatlanná dermedt. A csésze megremegett a kezében. Lilla lassan emelte fel a fejét. A férje szemében nem düh volt. Hanem félelem.
Komótosan állt fel, mintha víz alatt mozogna. Nem igazította meg a lecsúszott köntöst. Nem érintette meg az égő arcát sem. Csak ránézett Norbertre — és látta, ahogy annak arca elsápad.
— Lilla… — lépett felé a férfi, a keze megrebbent, mintha meg akarná érinteni.
Lilla azonban megfordult, és szó nélkül a hálószobába ment.
Az ajtó mögül tompa, suttogó hang ütötte meg a fülét:
— Mit tettél?!
— Anya, ez nem…
De Lilla már nem figyelt. Leült az ágy szélére, kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és elővette a dossziét. A válási papírok voltak benne. Tegnap írta alá őket, miután meglátta Norbert üzenetváltását azzal a nővel a munkahelyéről.
„Ártatlan tréfák. De vele úgy nevet, ahogy velem már régen nem.”
A dokumentumokat gondosan az éjjeliszekrényre tette. Mellé helyezte a férje útlevelét. A házasságot igazoló oldal hiányzott — tisztán kitépve.
Lilla lekapcsolta a villanyt, lefeküdt, és az arcát a párnába fúrta.
Reggel Norbert sápadtan állt az ajtóban, és az útlevelet bámulta.
— Te… ez most komoly?
Lilla nem válaszolt. Ehelyett elővette a telefonját, és elé tartott egy képernyőfotót.
— Ki ez, Norbert?
A válasz a csend volt. Az a fajta hallgatás, amely évek alatt gyűlik össze.
Kint az eső kopogni kezdett az ablakon.
Márk némán figyelte az apját az asztal mellől. A kamasz ujjai úgy szorították a telefont, hogy kifehéredtek az ízületei. Norbert idegesen járkált fel-alá a konyhában, papírokat rakosgatva — azokat a hivatalos iratokat, rajtuk a közjegyzői pecsétekkel.
— Felfogod egyáltalán, mit tettél? — szólalt meg a fiú. Halk volt, mégis minden szava célba talált.
Norbert hirtelen megfordult.
— Ehhez semmi közöd.
— De igen — Márk felállt, a széke csörömpölve borult fel mögötte. — Megütötted. A nagyi előtt.
Valami ragadós, kimondatlan feszültség töltötte meg a levegőt. Norbert előrelépett.
— Ő provokált!
— Mindig ez van — horkant fel a fiú. — Előbb ordítasz, aztán ütsz, utána meg virágot hozol, és azt hiszed, minden rendben.
Norbert ökölbe szorította a kezét. A háta mögött megnyikordult egy ajtó — Lilla kilépett a folyosóra, de nem ment beljebb, csak az ajtófélfánál maradt.
— Fogalmad sincs, miről beszélsz — sziszegte az apa.
— Dehogynem. Gyáva vagy.
Az ütés ösztönös volt. Norbert maga sem tudta, mikor lendült a karja. Márk azonban félreugrott. Az este során először jelent meg valami a fiú arcán, ami mosolyra emlékeztetett.
— Látod? Még engem is képes lennél megütni.
Lilla hirtelen a konyhába lépett, de nem a férjéhez ment, hanem a fiához. A vállára tette a kezét.
— Menj a szobádba.
Márk előbb az apjára nézett, majd az anyjára. Valami megremegett a tekintetében.
— Nem.
Azután a polchoz lépett, ahol a régi családi fotó állt: tengerpart, nevetés, Lilla szalmakalapban, ahogy magához öleli a hétéves fiút. Márk levette a képet.
— Márk… — kezdte Lilla.
A képkeret csilingelő roppanással tört darabokra a padlón.
Egy pillanatnyi némaság.
Majd Márk lassan lehajolt, összeszedte az üvegszilánkokat, és gondosan beletette őket egy üres teásdobozba. Felállt, végignézett a szülein.
— Tessék, itt a családotok. Rakjátok össze, ha megy.
Azzal kiment, a szobája ajtaja becsapódott.
A konyha csendjében Lilla telefonja csörgött fel. Ránézett a kijelzőre — ismeretlen szám.
— Halló?
Szünet.
— Igen — a hangja hirtelen szilárddá vált. — Döntöttem. Holnap értem jössz.
Norbert felkapta a fejét.
— Ki volt az?
De Lilla már ment is, magára hagyva őt a múlt szilánkjai között.
Erzsébet Lilla foteljében ült, idegesen gyűrögetve a köntöse szélét. Nyomasztó csend telepedett a lakásra: az unoka bezárkózott, a meny eltűnt valahol a telefonnal, Norbert pedig… felsóhajtott. Az ő fia megint mindent tönkretett.
Az asztalon egy nyitva felejtett füzet hevert. Erzsébet csak el akarta tenni a fiókba, de a tekintete megakadt a dátumon: „Március 16. Megint sírok. Norbert észre sem vette.”
Nem készült olvasni. Mégis volt benne egy szó, amely kiszakadt a sorok közül, és makacsul kapaszkodni kezdett a gondolataiba, előrevetítve azt, ami ezután következik.