— Bocsássatok meg… mindannyian — szólalt meg végül Erzsébet, hangja elcsuklott. — Különösen te, Márk — emelte fel a tekintetét az unokájára. — Az én gyávaságom miatt nőttél fel ebben az állandó… háborúban.
Márk nem felelt. Odalépett az ágyhoz, megszorította a nagymamája kezét. Az arca megfeszült, majd egyetlen könny gördült végig az arcán.
— A jegy… — suttogta rekedten. — Széttéptem.
Norbert hirtelen felállt. Nem szólt senkihez, csak kilépett a kórteremből. Lilla azonnal utána indult.
A folyosón az ablaknál állt meg. Úgy markolta a párkányt, mintha az tartaná egyben, ujjai elsápadtak az erőlködéstől.
— Ennyi éven át… — préselte ki a szavakat a fogai között — azt hittem, hogy én védem a családot. És közben…
Nem fejezte be. Lilla óvatosan megérintette a vállát. Norbert most először nem húzódott el.
A kórterem felől Erzsébet alig hallható hangja szűrődött ki:
— Menjetek haza. Holnap… holnap beszélünk. Ha még lesz rá időnk.
Az éjszakába léptek ki. Az eső már elállt, a város mélyen aludt. Három alak haladt a kihalt utcákon, nem tudva, mit hoz a reggel. Egyvalami volt csak biztos: ezen az éjszakán együtt mentek.
A hajnal a lakásban érte őket. A szobák üresek voltak. Márk összegömbölyödve aludt a kanapén. Lilla a konyhában ült, előtte kihűlt tea. Norbert az ablaknál állt — egész éjjel talpon volt.
— El akarsz menni hozzá? — kérdezte Lilla halkan.
Norbert lassan megfordult. A szeme alatt sötét karikák húzódtak.
— Félek.
A szó ott maradt köztük, nyersen, kendőzetlenül.
— Én is — felelte Lilla, lesütve a szemét. — Mi van, ha…
— Ne — emelte fel Norbert a kezét hirtelen. — Kérlek, ne mondd ki.
Csend ereszkedett rájuk.
Odakint éledezett a város. Valahol távol egy autó dudált. Egy átlagos reggel indult. Csak éppen az ő világuk már nem volt ugyanaz.
Norbert a szekrényhez lépett, elővett egy régi dobozt. Az asztalra borította a törött képkeret darabjait — azokat, amelyeket Márk előző nap összegyűjtött.
— Emlékszel, amikor megvettük? — végighúzta az ujját egy szilánkon, amelyen még látszott a fénykép sarka. — Annál a kis bódénál a vízparton. Azt mondtad…
— Hogy mindent túl fog élni — mosolyodott el Lilla halványan, majd felsóhajtott. — Tévedtem.
Norbert megfogta a kezét. Nem szorította, nem engedte el — csak tartotta. Úgy, ahogy régen nem tette.
— Talán… — habozott — megpróbálhatnánk összerakni.
Lilla előbb rá, majd az asztalon heverő darabokra nézett.
— Próbáljuk meg.
Egymás mellé ültek, türelmesen illesztgették a szilánkokat. Márk felébredt, meglátta őket, és szó nélkül csatlakozott. Senki nem mondta ki azt, ami mindannyiukban ott volt: mi lesz Erzsébettel, a házasságukkal, az egész életükkel.
Amikor a nap magasabbra emelkedett, Lilla megszólalt:
— Ma nem utazom el.
Norbert bólintott. Márk nagyot sóhajtott — megkönnyebbülés vagy csalódás volt-e, maga sem tudta.
Megitták a maradék teát. A keret darabjai az asztalon maradtak: némelyik a helyére került, mások nem.
— Induljunk? — kérdezte Norbert, felállva.
Együtt mentek ki. Az ajtó halkan csukódott mögöttük.
A konyhában, a reggeli napfényben ott feküdt a megrepedt, de egyben maradt képkeret. Benne mosolygó arcok.
Talán egyszer újra így fognak mosolyogni.
De nem ma.
Ma a kórházba vezetett az útjuk.
És meg kellett tudniuk, vajon Erzsébetnek sikerült-e még mindent elmondania, amit addig magában hordott.