László a koreai vendégeket abba a tárgyalóba vezette, ahol az új kávégép állt, és ahol a bőrfotelek mindig csak a fontos ügyfeleknek voltak fenntartva.
Nekem mindössze ennyit mondott:
– Fordítasz. Mosolyogsz. Aztán kimész.
Fordítottam.
Két teljes órán át, megállás nélkül. Műszaki specifikációk, szállítási ütemezések, garanciális feltételek, módosítási pontok. Gábor úr végig figyelt. Nem Lászlót, nem Márkot, hanem engem.
Amikor eljutottunk az aláíráshoz, elővette a tollát.
Ekkor szólaltam meg.
– László, mielőtt aláírnák a szerződést, szeretnék tenni egy nyilatkozatot.
Úgy nézett rám, mintha éppen ráborítottam volna a kávét az egész megállapodásra.
– Miféle nyilatkozatot?
Kinyitottam a mappámat. Azt az egyszerű kartonmappát, amelyet öt hónapon keresztül hurcoltam magammal minden irattal együtt.
– Ez egy számla. Azokért a tolmácsolási és fordítási feladatokért, amelyeket januártól júniusig a cégüknek végeztem. Százhúsz óra szóbeli és írásbeli munka. Piaci díjszabással számolva: egymillió-négyszáznegyvenezer forint.
A helyiségben hirtelen minden hang megszűnt.
Márk félig nyitott szájjal bámult rám. Eszter, aki éppen bejött, hogy teát ajánljon, mozdulatlanul megállt az ajtóban.
– Te teljesen megőrültél? – sziszegte László. – Te gyakornok vagy.
– A gyakornok iratokat visz egyik asztaltól a másikig, fénymásol, iktat. Én tárgyalásokat tolmácsoltam, üzleti levelezést vittem, és biztosítottam a kapcsolatot egy külföldi partnerrel. Ez főállású fordítói munka volt. Szerződés nélkül. Fizetés nélkül.
– Te vállaltad el!
– Én irodai gyakorlatra mondtam igent. Nem arra, hogy ingyen fordítsak koreairól.
Az asztalra tettem a füzetem másolatát. Mellé egy fordítóiroda díjtáblázatát. Harmadikként pedig az egyoldalas összesítést.
– Itt vannak az órák. Itt vannak a piaci árak. És itt a végösszeg.
Gábor úr egy darabig némán figyelt, majd koreaiul kérdezett:
– Lilla, önnek nem fizettek ezekért a fordításokért?
– Nem, Gábor úr. Egyszer sem. Öt hónap alatt egyszer sem.
Gábor úr lassan visszatette a tollat az asztalra.
– László – fordult hozzá, rajtam keresztül, ami az egész helyzetet szinte abszurddá tette –, akkor írunk alá, ha a tolmáccsal kapcsolatos ügy rendeződik. Mi olyan cégekkel dolgozunk együtt, amelyek tiszteletben tartják a munkatársaikat.
László arca olyan árnyalatot vett fel, amilyet addig soha nem láttam rajta. A halántékán egy ér idegesen lüktetni kezdett.
– Ez zsarolás – préselte ki a fogai között. – Te ide tanulni jöttél, nem számlákat lobogtatni.
– Tanulni jöttem – feleltem. – És megtanultam számolni. A számla másolatát és az eset leírását ma reggel elküldtem a munkaügyi felügyeletnek.
Márk az asztallapot nézte. Eszter letette a tálcát a kis szekrényre; a keze annyira remegett, hogy a csészék halkan összekoccantak.
László Gábor úr felé fordult.
– Gábor úr, ez belső ügy. Meg fogjuk oldani.
Gábor úr megrázta a fejét.
– Egy belső ügy, amely a mi tolmácsunkat érinti, számunkra sem közömbös – mondta koreaiul, aztán rám nézett.
Összezártam a mappát. Levettem a gyakornoki kitűzőmet, és letettem az asztalra, közvetlenül a szerződés mellé, amelyet végül senki nem írt alá.
Az ajtóból még visszafordultam.
Eszter ott állt a tálca mellett, és engem nézett. Csillogott a szeme. Alig észrevehetően bólintott.
Kiléptem az utcára.
Május volt. Sütött a nap. A karórám fél tizenkettőt mutatott.
Öt hónap óta először fordult elő, hogy a következő órára nem volt rám bízva semmilyen feladat.
Három hét telt el.
László nem fizetett. A munkaügyi felügyelet viszont elindította a vizsgálatot: felhívtak, pontosították a részleteket, bekérték a füzetem másolatát. Eszter is megerősítette az óráimat. Halkan, telefonon, azzal a kéréssel, hogy a nevét ne említsék.
A „Sundzsin”-szerződés közben függőben maradt. A koreaiak nem léptek vissza, de alá sem írtak. Vártak.
Aztán egyszer csak Gábor úr hívott fel. Személyesen. Azon a számon, amelyet még áprilisban adtam meg neki.
– Lilla, nálunk megüresedett egy koordinátori pozíció a magyar beszállítókkal való kapcsolattartásra. Fordítás, tárgyalások, dokumentáció. Úgy gondoljuk, ön alkalmas lenne rá.
A fizetés négyszerese volt annak, amit Márk keresett a KomplettElektrónál.
Lászlóról azt mesélik, mindenkinek azt mondja, hogy „hálátlan csaló” vagyok, aki megzsarolta a céget. Szerinte manapság a gyakornokoknak elég egy kis lehetőséget adni, és máris az ember nyakába ülnek.
A füzet pedig azóta is ott van az íróasztalom fiókjában.
Százharminckét nap. Mindegyikről bejegyzés.
Egymillió-négyszáznegyvenezer forint öt hónapnyi munkáért, amelyre azt mondták, „semmi számottevő”.
Ez jogos követelés volt, vagy zsarolás? Ki kellett állítanom azt a számlát, vagy inkább csendben el kellett volna mennem, hogy ne rontsam a saját jó híremet?