Az ajtót nem csukta be maga mögött, így az egész részleg végighallgatta.
– Szóval szabotázs? – kérdezte halkan, de a hangja úgy csapódott belém, mintha minden szó külön ütés lett volna. – Felvettelek, lehetőséget adtam neked, te meg most itt cirkuszolsz?
– Nem szabotálok semmit. Gyakornok vagyok. A fordítás nem gyakornoki feladat.
– Az a gyakorlat, amit én annak mondok! – pattant fel, a széke nekicsúszott a falnak. – Felfogod egyáltalán, hogy ha ez a szerződés elúszik, az iroda fele mehet állást keresni?
– Felfogom. De a fordítónak fizetni szoktak.
– Fizetni? – röviden felnevetett, öröm nélkül. – Huszonhárom éves vagy. Egyetlen nap rendes szakmai múltad sincs, és te itt fizetségről beszélsz nekem? A gyakornok fogyóeszköz. Inkább örülj, hogy tapasztalatot kapsz, és nem az utcán ácsorogsz!
A nyitott térben hárman is lesütötték a szemüket. Eszter megdermedt a bögréjével a kezében. Márk hangtalanul kisurrant cigarettázni, oldalazva, mintha ő soha nem is tartozott volna ehhez a jelenethez.
Ott álltam László asztala előtt, a karom mereven a testem mellett. A karórám ketyegése hirtelen olyan hangosnak tűnt, mintha az egész emelet azt hallgatná.
– Rendben – mondtam végül. – Visszamegyek a levelezéshez.
László elégedetten biccentett.
– Na látod, megy ez. És ne felejtsd el: Márk aláírása kerüljön rá.
Kimentem az irodájából. Csakhogy nem a levelezést nyitottam meg.
A telefonom után nyúltam, és felhívtam a LingvaPro fordítóirodát. Árlistát kértem.
– Koreai, élő szinkrontolmácsolás? – A vonal túlsó végén a nő egy pillanatra elhallgatott. – Óránként tizenkétezer forint. Ez az alapdíj. Műszaki tárgyalásoknál inkább tizenhatezertől indul.
– És írásbeli fordítás?
– Oldalanként négyezer-nyolcszáz forint.
Mindet felírtam a füzetembe. Utána a munkaügyi felügyelet ügyfélszolgálatát hívtam. Tizenegy percig tartott a beszélgetés. Az ügyintéző elmagyarázta: ha egy gyakornok bejelentés és díjazás nélkül olyan feladatokat lát el, mint egy rendes alkalmazott, az jogsértés lehet. Panaszt lehet tenni. Bizonyítékokra van szükség: levelezésre, kiosztott feladatokra, ledolgozott órákra.
A füzet ott feküdt előttem az asztalon. Százharminckét nap. Mindegyikről bejegyzés.
Még aznap László újra behívott. Ezúttal egészen más hangon.
– Lilla, kellene egy értékelés az egyetemi tanszékednek. Írd meg magad, én majd aláírom.
– És az ajánlólevél? Februárban azt mondta, megírja.
Elhúzta a száját, majd megdörzsölte az orrnyergét. A kisujján megbillent a pecsétgyűrű.
– Miféle ajánlólevél? Nem csináltál semmi számottevőt. Fordítottál párszor, és akkor mi van? Ezt bármelyik diák megoldja egy telefonos alkalmazással. Ajánlást annak adok, aki tényleg dolgozott. Márk például megérdemli. Ő vitte az ügyfelet, tartotta velük a kapcsolatot, járt a megbeszélésekre.
Kinyitottam a számat, hogy elmondjam: Márk egyetlen tárgyaláson sem vett részt, a kapcsolatot én tartottam, az ügyfél az én nevemet ismeri. De nem mondtam ki. László már a monitor felé fordult. Számára ezzel a beszélgetés véget ért.
Az ujjaim elfehéredtek a füzet gerincén. Százhúsz óra fordítás: „semmi számottevő”. Egy tizenkétmilliós szerződés megmentése: „párszor fordított”. Nyolcvanezer forint prémium annak, aki egyetlen koreai szót sem ért: „igazi munka”.
Ránéztem a kisujján csillogó pecsétgyűrűre. A kipirosodott arcára. A huszonötezer forintos székre, amely Márk irodájában állt.
– Rendben, László – feleltem nyugodtan. – Megértettem.
Százhúsz óra. Aznap este a konyhaasztalnál ülve háromszor számoltam végig. A füzet nyitva hevert előttem, mellette a számológép.
Szóbeli tárgyalás: egy alkalom, két és fél óra. Tizenkétezer forint óránként, vagyis harmincezer.
Írásbeli fordítás: huszonkét levél, átlagosan kétoldalas terjedelemben. Oldalanként négyezer-nyolcszáz forinttal számolva kétszáztizenegyezer-kétszáz.
Felkészülés a megbeszélésekre, műszaki anyagok átnézése, szakmai levelezés: kilencvenhárom óra. Legalacsonyabb óradíjjal, hatezer forinttal számolva ötszázötvennyolcezer.
Telefonos egyeztetések a koreai féllel: tizennégy hívás, összesen tizenegy óra. Tizenkétezer forintos óradíjjal százharminckétezer.
Végösszeg. Pontot tettem a sor végére, aztán vastagon bekarikáztam a számot.
Egymillió-négyszáznegyvenezer forint.
Ez volt az alsó határ. Piaci áron. Felár nélkül, késedelmi kamat nélkül, sérelemdíj nélkül.
Egymillió-négyszáznegyvenezer forint azért a munkáért, amelyről László azt mondta: „semmi számottevő”.
Másnap reggelre volt kitűzve a végső tárgyalás a Sundzsinnel, valamint a szerződés aláírása.