Oda sem nézett rám.
– Menj, a levelezést is át kell még válogatni.
Egyetlen „köszönöm” sem hangzott el. Sem az, hogy „szép munka”. Sem az, hogy „kihúztál minket a bajból”.
Ott maradtam az iroda ajtajánál, a füzetemet olyan erősen szorítva, hogy belesajdultak az ujjaim. Aztán felírtam: „Április 15. Két és fél óra tolmácsolás. Tárgyalás a Sungjin Electronics képviselőivel. 48 millió forintos szerződés.”
Ezután odamentem Lászlóhoz.
– Megmentettem önöknek ezt a szerződést. Szeretném, ha ez szerepelne a gyakorlati értékelésemben.
Még csak hátra sem fordult.
– Miféle értékelésben? Gyakornok vagy. Örülj, hogy tapasztalatot szerzel. Majd az egyetemen elmondod, hogy valódi üzleti tárgyaláson fordítottál. Jól hangzik, nem?
Kimentem. Eszter tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Lilla – hajolt át az asztal fölött, és suttogóra fogta a hangját –, Márknak jutalmat írtak ki. Háromszázhúszezer forintot. Azért, mert „sikeresen levezényelte a koreai partnerekkel folytatott tárgyalást”.
Háromszázhúszezer. Márknak. Annak, aki az egész megbeszélés alatt egyetlen koreai szót sem ejtett ki. Csak ült mellettem, és időnként bólogatott.
Visszamentem a kis sámlimhoz, kinyitottam a füzetemet, és a tárgyalásról szóló sort kétszer is aláhúztam.
Az íróasztalom fiókjában ott lapult egy névjegykártya. Fehér karton, rajta koreai írásjelek és latin betűk: „Gábor, beszerzési igazgató, Sungjin Electronics”. A megbeszélés után ő adta oda nekem. Nem Lászlónak. Nem Márknak. Nekem. Én pedig becsúsztattam a füzetem lapjai közé.
Az áprilisi tárgyalás után a koreaiak hetente küldtek leveleket. Pontosítások a műszaki leírásokhoz, szállítási határidők, tanúsítványokkal kapcsolatos kérdések. Természetesen mind koreaiul.
László behívatott.
– A következő lesz. Lefordítod a leveleket, és megírod a válaszokat. Csak Márk nevében küldd el. Elvégre ő a projekt vezető menedzsere.
– Gyakornok vagyok. A fordítás nem része a feladataimnak – feleltem.
– Akkor mégis mi tartozik bele?
– Gondolom, az iratok hordozgatása.
László arca vörösre váltott. A kisujján lévő pecsétgyűrű megvillant, amikor tenyérrel rácsapott az asztalra.
– Ide figyelj. Gyakorlaton vagy. Valódi feladatokat kapsz. Tanulsz belőlük. Cserébe tapasztalatot szerzel, meg kapsz egy értékelést. Ha nem tetszik, ott az ajtó.
Fordítottam. A válaszokat pedig így írtam alá: „Márk, nemzetközi szállítási menedzser”. Közben mindent feljegyeztem a füzetembe: dátum, téma, ráfordított idő. Egy egyszerűbb levél negyven perc volt, a bonyolultabb műszaki specifikációk akár másfél órát is elvittek. Három hét alatt huszonkét levél gyűlt össze.
Márk közben elismerést kapott a koreaiaktól. Azt írták Lászlónak, hogy Márk úr kiválóan viszi a tárgyalásokat.
Pénteken céges összejövetelt tartottak, a vállalat születésnapját ünnepelték. László poharat emelt.
– Márkra! Ragyogó munkát végzett a koreaiakkal! Negyvennyolc milliós szerződés, és ez még csak a kezdet!
Mindenki tapsolt. Márk felállt, mosolygott, meghajtotta kicsit a fejét.
Én a fal mellett álltam egy műanyag pohárral a kezemben. Eszter odalépett hozzám, és finoman megérintette a könyökömet.
– Tudom, hogy te csináltad – mondta halkan. – Mindenki tudja. Csak senki nem fogja kimondani.
– Miért?
– László miatt.
Hétfőn abbahagytam a fordítást. Belső üzenetet küldtem Lászlónak: „Tisztelt László! Gyakornokként dolgozom a cégnél, a szóbeli és írásbeli fordítás nem szerepel a gyakorlati programomban. A Sungjin Electronics levelezésével kapcsolatban javaslom, forduljanak Márkhoz, aki az Ön megfogalmazása szerint ezt a projektet vezeti. Üdvözlettel: Lilla.”
Két nap múlva a koreaiak közvetlenül Lászlónak írtak: „Hol van Lilla? A korábbi kapcsolattartóra van szükségünk. A levelezés minősége hirtelen jelentősen romlott.”
László magához hívatta Márkot. Márk egyetlen technikai kérdésre sem tudott érdemben válaszolni. Nem azért, mert ostoba volt, hanem mert nem beszélt koreaiul. Az automatikus fordító pedig olyan mértékben összekeverte a specifikációkat, hogy a koreaiak azt hitték, teljesen más alkatrészeket próbálunk rájuk sózni.
Kedd reggel volt. Az üres irodában ültem, és hallgattam, ahogy László a fal túloldalán telefonál. A vékony válaszfalon át minden szava átszűrődött; még csak nem is próbált halkabban beszélni.
– Nem, nem, a helyzetet kézben tartjuk. A fordító jelenleg átmenetileg nem elérhető. Találunk helyette mást.
Helyette mást. Öt hónap ingyenmunka, százhúsz óra fordítás, huszonkét levél, egy teljes tárgyalás után még mindig csak egy pótolható ember voltam.
Nem sokkal később László magához rendelt.