Az új irodai szék krómozott karfái szinte szikráztak a fényben. Valódi bőrhatású kárpit, állítható magasság, fejtámla — legalább százezer forintba kerülhetett, ha nem többe. László Márknak vette, az értékesítési menedzsernek. Én pedig már ötödik hónapja egy tárgyalóból áthozott kemény, támla nélküli széken kuporogtam.
Lillának hívnak. Huszonhárom éves vagyok, kitüntetéses diplomám van keleti tanulmányokból, és öt éven át tanultam koreaiul — szóban és írásban egyaránt. Ennek ellenére már öt hónapja gyakornokként dolgoztam a KomplektElektro nevű cégnél, amely elektronikai alkatrészek beszállításával foglalkozott.
Hogy dolgoztam? Ez túl nagy szó volt arra, amit velem műveltek. Adóhivatalba hordtam iratokat, ebédért rohangáltam Lászlónak, értekezletek előtt letöröltem az asztalát, és szétválogattam a beérkező leveleket. Hetente háromszor futárként küldtek keresztül a városon: szállítólevelek, egyeztetési jegyzőkönyvek, szerződések kerültek a táskámba. Hetente kétszer pedig a konyhában mosogattam el a bögréket a megbeszélések után, mert „valakinek ezt is meg kell csinálnia”.
Öt hónap telt el így. Egyetlen feladatot sem kaptam, ami a szakmámhoz kapcsolódott volna. Fizetést pedig egyetlen fillért sem.
Februárban végül odamentem Lászlóhoz.
– László, mikor lesz hivatalos szerződésem? Már két hónapja itt dolgozom.
Felpillantott a monitor mögül, és a szemüvege fölött nézett rám.
– Miféle szerződésről beszélsz?
– Munkaszerződésről. Vagy legalább gyakornoki megállapodásról, fizetéssel.
– Lilla, te gyakornok vagy. A gyakorlat az gyakorlat. Az egyetemeden megkapod az aláírást, tőlem meg majd kapsz egy értékelést. Ennyi. Van még kérdés?
– De futármunkát végzek. Egy futár havonta nagyjából százhúszezer forintot kap.
– A futár alkalmazotti státuszban van. Te nem. Más?
Kimentem az irodából. Többé nem kérdeztem. A táskámban viszont ott lapult egy füzet, és attól a naptól kezdve mindent feljegyeztem benne.
A belépési adatlapon feltüntettem: koreai nyelv, felsőfokú, magabiztos használat. László átfutotta a sort, halkan felhorkant, majd a mappát bedobta az egyik fiókba.
– Koreai? Nekem most nem Koreát kell meghódítanom, hanem valakinek el kell mosogatnia a konyhában.
Nem válaszoltam. Csak később beírtam a füzetembe: „Január 14., első nap, négy óra — iratok kézbesítése, igazgatói iroda rendbetétele.” Eredetileg a gyakorlati beszámolómhoz kezdtem vezetni azt a füzetet. Dátum szerint, oszlopokba szedve szerepelt benne minden óra, minden elvégzett feladat.
Eszter, a könyvelő, a paraván mögül nézett rám olyan arccal, mintha mondani akarna valamit, de nem merne.
– Legalább igyál egy teát – súgta oda az első napon. – És ne vedd magadra. Ő mindenkivel ilyen.
Ittam teát. Igyekeztem nem a szívemre venni. És tovább írtam a munkaórákat.
Áprilisban aztán minden a feje tetejére állt. A cég koreai beszállítókkal kezdett tárgyalni, méghozzá a Sunjin Electronics vállalattal. A szerződés értéke negyvennyolcmillió forint volt. Három üzem számára rendeltek volna alkatrészeket. A tárgyalást tizenötödikére tűzték ki.
A hivatásos tolmácsot egy ügynökségtől várták, de nem érkezett meg. Negyven perccel a kezdés előtt telefonált: torokgyulladása van, teljesen elment a hangja.
László az iroda közepén állt, vörösen, mint a bőrkötéses határidőnaplója.
– Nincs tolmács! Az egész üzlet veszélyben van! – harsogta úgy, hogy az egész emelet hallotta. – Negyvennyolcmillió forintról beszélünk! Van itt valaki, aki felfogja ezt?
Márk hallgatott. Eszter is hallgatott. Mindenki hallgatott.
A koreai delegáció ekkor már a liftben volt. Hárman jöttek: Gábor úr, egy mérnök és egy asszisztensnő. Hallottam, ahogy a lift csilingelve megáll a mi emeletünkön.
A szívem egyszer nagyot dobbant. Aztán felálltam.
– László, én meg tudom csinálni. Folyékonyan beszélek koreaiul. Öt évig tanultam az egyetemen, és két évig anyanyelviekkel gyakoroltam a beszédet.
Úgy meredt rám, mintha a sarokban álló szék szólalt volna meg.
– Te? A gyakornok?
– Én.
A megbeszélés két és fél órán át tartott. Szóban tolmácsoltam mindent: László mondatait a koreaiaknak, a koreaiak válaszait Lászlónak. Műszaki kifejezések, termékleírások, tűréshatárok, szállítási feltételek. Ellenállások, kondenzátorok, plusz-mínusz öt százalékos eltérés — koreaiul is ismertem ezeket a fogalmakat, mert az egyetemen két féléven keresztül műszaki dokumentációk fordításával foglalkoztunk.
Gábor úr kétszer is elismerően biccentett felém. A kávészünetben odalépett hozzám, átnyújtotta a névjegykártyáját, és koreaiul azt mondta:
– Jól dolgozik. Pontosan, felesleges körök nélkül.
Az asszisztensnő szinte fel sem nézett a jegyzeteiből. A mérnök szabványokra vonatkozó kérdéseket tett fel, én pedig azokat is gond nélkül közvetítettem.
Amikor a koreaiak távoztak, László meglazította a nyakkendőjét. Márk, aki az egész két és fél órát némán ülte végig, végre kifújta a levegőt.
– Na, ledolgoztad a magadét – vetette oda.