Gábor a koreai vendégeket abba a tárgyalóba kísérte, ahol az új kávégép állt, és ahol a bőrfotelek miatt minden sokkal komolyabbnak látszott.
Nekem csak ennyit vetett oda:
– Fordítasz. Mosolyogsz. Aztán kimész.
Én pedig fordítottam. Két teljes órán át, szünet nélkül. Műszaki leírásokat, szállítási ütemterveket, garanciális feltételeket. Balázs végig figyelmesen nézett rám. Amikor elérkeztek az aláíráshoz, elővette a tollát.
Akkor szólaltam meg.
– Gábor, mielőtt aláírnák a szerződést, szeretnék tenni egy nyilatkozatot.
Úgy meredt rám, mintha a frissen nyomtatott kontraktust öntöttem volna le kávéval.
– Miféle nyilatkozatot?
Kinyitottam a mappámat. A legegyszerűbb kartonmappa volt, ugyanaz, amelyben öt hónapon át hordtam az iratokat.
– Ez itt egy számla. Azokért a tolmácsolási és fordítási feladatokért, amelyeket januártól júniusig az ön cégének végeztem. Százhúsz óra szóbeli és írásbeli munka. Piaci díjszabással számolva: egymillió-négyszáznegyvenezer forint.
A helyiségben egyszerre minden hang megszűnt. Márk résnyire nyitott szájjal bámult. Eszter, aki éppen teát akart behozni, megdermedt az ajtóban a tálcával.
– Neked teljesen elment az eszed? – sziszegte Gábor. – Te gyakornok vagy!
– A gyakornok iratokat visz ide-oda és fénymásol. Én tárgyalásokat tolmácsoltam, üzleti levelezést vittem, és biztosítottam a kapcsolatot egy külföldi partnerrel. Ez főállású fordítói munka volt. Szerződés nélkül. Fizetés nélkül.
– Te magad vállaltad!
– Irodai adminisztrációs gyakorlatra mondtam igent. Nem ingyenes koreai fordításra.
Letettem az asztalra a füzetem másolatát. Mellé került egy fordítóiroda árlistája, aztán egy külön lap a számítással.
– Itt vannak az órák. Itt vannak a piaci árak. Itt pedig a végösszeg.
Balázs engem figyelt. Néhány másodperc múlva koreaiul kérdezte:
– Nóra-ssi, önnek nem fizettek ezekért a fordításokért?
– Nem, Balázs úr. Egyszer sem. Öt hónapon keresztül.
Balázs lassan visszatette a tollat az asztalra.
– Gábor – fordult hozzá, még mindig rajtam keresztül, és ettől az egész jelenet szinte abszurdnak hatott –, akkor írjuk alá, ha a fordító ügyét rendezték. Mi olyan cégekkel dolgozunk együtt, amelyek megbecsülik a munkatársaikat.
Gábor arca olyan árnyalatot vett fel, amilyet az öt hónap alatt még egyszer sem láttam rajta. A halántékán lüktetni kezdett egy ér.
– Ez zsarolás – préselte ki a fogai között. – Te tanulni jöttél ide, nem számlákat lobogtatni.
– Tanulni jöttem. És megtanultam számolni – feleltem. – A számla másolatát és az ügy leírását ma reggel elküldtem a munkaügyi felügyeletnek.
Márk az asztallapot nézte. Eszter közben letette a tálcát a kis szekrényre; remegett a keze.
Gábor Balázs felé fordult.
– Balázs úr, ez belső ügy. Megoldjuk.
Balázs megrázta a fejét.
– Egy belső ügy, amely a mi fordítónkat is érinti, számunkra sem közömbös – mondta koreaiul, majd rám nézett.
Összezártam a mappámat. Levettem a gyakornoki belépőkártyámat, és az asztalra tettem, közvetlenül a szerződés mellé, amely végül aláíratlan maradt.
Az ajtóból még visszafordultam. Eszter ott állt a tálcával, és engem nézett. Csillogott a szeme. Alig észrevehetően bólintott.
Kiléptem az utcára. Május volt. Sütött a nap. A karórám fél tizenkettőt mutatott.
Öt hónap óta először nem várt rám feladat a következő órára.
Három hét telt el.
Gábor nem fizetett. A munkaügyi felügyelet viszont vizsgálatot indított: felhívtak, pontosították a részleteket, bekérték a füzet másolatát. Eszter is megerősítette az óráimat. Halkan, telefonon, azzal a kéréssel, hogy a nevét ne említsem.
A Szundzsin-szerződés közben függőben maradt. A koreaiak nem léptek vissza, de alá sem írtak. Vártak.
Aztán egyszer csak Balázs telefonált. Személyesen. Arra a számra, amelyet még áprilisban adtam meg neki.
– Nóra-ssi, van nálunk egy koordinátori pozíció a magyar beszállítókkal való kapcsolattartásra. Fordítás, tárgyalások, dokumentáció. Ön pontosan megfelelne.
A felajánlott fizetés négyszer annyi volt, mint amennyit Márk kapott a KomplettElektrónál.
Gáborról azt hallottam, mindenkinek azt meséli, hogy „hálátlan szélhámos” vagyok, aki megzsarolta a céget. Szerinte a mai gyakornokoknak elég egy kis lehetőséget adni, és rögtön az ember nyakára ülnek.
A füzet azóta is az íróasztalom fiókjában van. Százharminckét nap. Mindegyiknél ott a bejegyzés.
Egymillió-négyszáznegyvenezer forint öt hónap munkájáért, amelyre azt mondták, „semmi igazán jelentős” – vajon jogos számla volt, vagy zsarolás? Ki kellett állnom magamért, vagy csendben el kellett volna mennem, hogy ne rontsam a saját hírnevemet?