– Menj, a postát is át kell még nézni – tette hozzá, rám sem pillantva.
Nem hangzott el az, hogy köszönöm. Sem az, hogy szép munka volt. Még csak annyi sem, hogy nélkülünk most nagy bajban lennénk.
Az iroda ajtajánál álltam, és olyan erősen markoltam a füzetemet, hogy elfehéredtek az ujjaim. Kinyitottam, és beírtam: „Április 15. Két és fél óra szóbeli tolmácsolás. Tárgyalás a Sungjin Electronics képviselőivel. Szerződés értéke: 48 000 000 Ft.”
Aztán odamentem Gáborhoz.
– Megmentettem önöknek ezt a szerződést. Szeretném, ha ez szerepelne a gyakorlati értékelésemben.
Még csak hátra sem fordult.
– Miféle értékelésben? Gyakornok vagy. Örülj neki, hogy tapasztalatot szerzel. Az egyetemen majd elmondhatod, hogy valódi üzleti tárgyaláson tolmácsoltál. Jól hangzik, nem?
Kimentem az irodából. Eszter kerekre nyílt szemmel nézett rám.
– Nóra – suttogta, miközben áthajolt az asztala fölött. – Márknak prémiumot írtak ki. Háromszázhúszezer forintot. A „koreai partnerekkel folytatott sikeres tárgyalásokért”.
Háromszázhúszezer forint. Márknak. Annak az embernek, aki az egész megbeszélés alatt egyetlen koreai mondatot sem ejtett ki. Csak ült mellettem, és időnként bólogatott.
Visszamentem a kis sámlimhoz, leültem, felütöttem a füzetet, és a tárgyalásról szóló sort kétszer is aláhúztam.
Az íróasztalom fiókjában ott lapult egy névjegykártya. Fehér karton, koreai írásjelekkel és latin betűs felirattal: „Balázs, beszerzési igazgató, Sungjin Electronics”. Balázs úr a tárgyalás után nekem nyújtotta át. Nem Gábornak. Nem Márknak. Nekem. Én pedig elrejtettem a füzetem lapjai közé.
Az áprilisi megbeszélést követően a koreaiak hetente küldtek e-maileket. Pontosításokat kértek a specifikációkról, rákérdeztek a szállítási határidőkre, a tanúsítványokra, a műszaki megfelelésre. Természetesen minden koreaiul érkezett.
Gábor behívatott.
– A következő lesz. A leveleket lefordítod, a válaszokat megírod. De Márk nevében küldöd el őket. Ő a projekt vezető menedzsere.
– Gyakornok vagyok. A fordítás nem része a feladataimnak – mondtam.
– Hanem mi az?
– Úgy tűnik, az iratok hurcolása egyik asztaltól a másikig.
Gábor arca sötétvörösre váltott. A kisujján lévő gyűrű megvillant, amikor tenyérrel rácsapott az asztalra.
– Ide figyelj. Szakmai gyakorlaton vagy. Valós feladatokat kapsz, tanulsz belőlük, cserébe tapasztalatot szerzel és kapsz egy értékelést. Ha ez nem tetszik, ott az ajtó.
Fordítottam. A válaszokat pedig így írtam alá: „Márk, nemzetközi szállítási menedzser”. Közben minden egyes levelet feljegyeztem a füzetembe: dátum, téma, ráfordított idő. A rövidebbek negyven percet vittek el, a bonyolultabb műszaki specifikációk akár másfél órát is. Három hét alatt huszonkét levél gyűlt össze.
Márk köszönőlevelet kapott a koreaiaktól. Azt írták Gábornak, hogy Márk úr kiválóan irányítja az egyeztetéseket.
Pénteken céges összejövetel volt, a vállalat születésnapját ünnepelték. Gábor poharat emelt.
– Márkra! Ragyogóan vitte végig a koreaiakkal folytatott tárgyalásokat! Negyvennyolcmillió forintos szerződés, és ez még csak a kezdet!
Taps tört ki. Márk felállt, mosolygott, meghajtotta a fejét, mintha valóban ő dolgozott volna meg érte.
Én a fal mellett álltam egy műanyag pohárral a kezemben. Eszter odalépett hozzám, és finoman megérintette a könyökömet.
– Tudom, hogy te csináltad – mondta halkan. – Mindenki tudja. Csak senki nem fogja kimondani.
– Miért?
– Mert Gábor itt a főnök.
Hétfőn abbahagytam a fordítást. Belső levelezésben üzenetet küldtem Gábornak: „Tisztelt Gábor! Gyakornokként dolgozom a cégnél, a szóbeli és írásbeli fordítás nem tartozik a gyakorlati programomhoz. A Sungjin Electronics vállalattal folytatott levelezéssel kapcsolatban javaslom, forduljon Márkhoz, aki az ön tájékoztatása szerint a projekt felelőse. Üdvözlettel: Nóra.”
Két nappal később a koreaiak közvetlenül Gábornak írtak: „Hol van Nóra? A korábbi kapcsolattartóra van szükségünk. A levelezés minősége érezhetően romlott.”
Gábor magához rendelte Márkot. Márk egyetlen műszaki levélre sem tudott érdemben válaszolni. Nem azért, mert ostoba lett volna, hanem mert nem beszélt koreaiul. Az automatikus fordító pedig olyan zagyvaságot csinált a specifikációkból, hogy a koreaiak azt hitték, egészen más alkatrészeket próbálunk rájuk sózni.
Kedd reggel volt. Az üres irodában ültem, és hallgattam, ahogy Gábor a fal túloldalán telefonál. A vékony válaszfal mindent áteresztett, ráadásul esze ágában sem volt halkabban beszélni.
– Nem, nem, a helyzet kézben van. A fordító átmenetileg nem elérhető. Találunk helyette mást.
Helyette mást. Öt hónap ingyenmunka, százhúsz óra fordítás, huszonkét levél, egy teljes tárgyalás után még mindig csak egy pótolható ember voltam.
Néhány perccel később Gábor magához hívatott.