Az új irodai szék krómozott karfái úgy csillogtak, mintha kirakatba szánták volna. Valódi bőr, állítható magasság, fejtámla — legalább százezer forintba kerülhetett, ha nem többe. Gábor Márknak vette, az értékesítési menedzsernek. Én pedig már ötödik hónapja egy tárgyalóból áthozott sámlin görnyedtem.
Nórának hívnak. Huszonhárom éves vagyok, kitüntetéses keleti nyelvek diplomával, öt év koreai nyelvtanulással a hátam mögött, szóban és írásban egyaránt. Ennek ellenére immár hónapok óta gyakornokként dolgoztam a KomplettElektró nevű cégnél, amely elektronikai alkatrészek beszállításával foglalkozott.
Dolgoztam — bár ez erős túlzás. Inkább én vittem az iratokat az adóhivatalba, én rohantam ebédért Gábornak, én töröltem le az asztalát a megbeszélések előtt, és én válogattam szét a beérkező leveleket. Hetente háromszor futárként küldözgettek keresztül a városon: szállítólevelek, egyeztetési jegyzőkönyvek, szerződések. Hetente kétszer pedig a konyhában mosogattam el a bögréket az értekezletek után, mert „valakinek ezt is meg kell csinálnia”.
Öt hónap alatt egyetlen olyan feladatot sem kaptam, amelynek bármi köze lett volna a szakmámhoz. Fizetést pedig egyetlen fillért sem.
Februárban egyszer odaálltam Gábor elé.
– Gábor, mikor lesz hivatalos a munkaviszonyom? Már két hónapja itt vagyok.
Felpillantott a monitor mögül, és a szemüvege fölött végigmért.
– Minek a hivatalosítása?
– A munkaszerződésé. Vagy legalább egy fizetett gyakornoki megállapodásé.
– Nóra, te gyakornok vagy. A gyakorlat az gyakorlat. Az egyetem beírja neked az igazolást, én meg megírom a jellemzést. Ennyi. Van még kérdésed?
– De futármunkát végzek. Egy futár havonta nagyjából százhúszezer forintot kap.
– A futár állományban van. Te nem. Más?
Kimentem az irodából, és többé nem kérdeztem. Viszont a táskámban ott lapult egy füzet, abba pedig minden egyes napot pontosan feljegyeztem.
A felvételi adatlapon feltüntettem: koreai nyelv, felsőfokú, tárgyalóképes szint. Gábor akkor csak átfutotta, halkan felhorkant, majd bedobta a mappát a fiókjába.
– Koreai? Nekem most nem Koreát kell meghódítani, hanem valakinek el kell mosogatnia a konyhában.
Nem szóltam vissza. Csak beírtam a füzetembe: „Január 14., első nap, négy óra – iratok kézbesítése, igazgatói iroda rendbetétele.” Ezt a füzetet eredetileg a gyakorlati beszámolómhoz kezdtem vezetni. Minden óra, minden feladat, dátum szerint, szépen oszlopba rendezve.
Eszter, a könyvelő, a paraván mögül gyakran úgy nézett rám, mintha mondani szeretne valamit, de nem merne.
– Igyál legalább egy teát – súgta oda az első napon. – És ne vedd magadra. Ő mindenkivel ilyen.
Teát ittam. Nem vettem magamra. És tovább írtam az óráimat.
Áprilisban aztán minden a feje tetejére állt. A cég koreai beszállítókkal kezdett tárgyalni, a Sunjin Electronics nevű vállalattal. A szerződés értéke negyvennyolcmillió forint volt. Három üzem számára kellett volna alkatrészeket szállítani. A tárgyalást tizenötödikére tűzték ki.
A tolmács, akit egy ügynökségtől rendeltek, nem érkezett meg. Negyven perccel a kezdés előtt telefonált: torokgyulladása van, elment a hangja.
Gábor az iroda közepén állt, az arca olyan vörös volt, mint a bőrkötéses határidőnaplója.
– Nincs tolmács! Mindjárt bukjuk az üzletet! – harsogta úgy, hogy az egész emelet hallotta. – Negyvennyolcmillió forintról beszélünk! Van itt valaki, aki képes gondolkodni?
Márk hallgatott. Eszter is hallgatott. Mindenki némán állt.
A koreai küldöttség ekkor már a lifttel felfelé tartott. Hárman jöttek: Balázs úr, egy mérnök és egy asszisztensnő. Hallottam, ahogy a lift csengése megszólal a mi szintünkön.
A szívem egyszer nagyot dobbant, aztán felálltam.
– Gábor, én meg tudom csinálni. Folyékonyan beszélek koreaiul. Öt év az egyetemen, plusz két év beszédgyakorlat anyanyelviekkel.
Úgy meredt rám, mintha a sámlim szólalt volna meg helyettem.
– Te? A gyakornok?
– Én.
A megbeszélés két és fél órán át tartott. Élőben tolmácsoltam: Gábor szavait a koreaiaknak, a koreaiak válaszait Gábornak. Műszaki kifejezések, specifikációk, tűréshatárok, logisztika. Ellenállások, kondenzátorok, plusz-mínusz öt százalékos eltérés — mindezeket ismertem koreaiul, mert az egyetemen két féléven át műszaki dokumentációkat fordítottunk.
Balázs úr kétszer is elismerően bólintott felém. A kávészünetben odalépett hozzám, átnyújtotta a névjegyét, és koreaiul azt mondta:
– Ön nagyon pontosan dolgozik. Világosan, fölösleges körök nélkül.
Az asszisztensnő megállás nélkül jegyzetelt. A mérnök szabványokra vonatkozó kérdéseket tett fel, én pedig azokat is tolmácsoltam.
Amikor a koreaiak távoztak, Gábor meglazította a nyakkendőjét. Márk, aki az egész két és fél órát egyetlen szó nélkül ülte végig, végre kifújta a levegőt.
– Na, ezt legalább ledolgoztad – vetette oda végül.