Gábor hangja megbicsaklott, és valami csúnya, tehetetlen düh szivárgott bele.
— A lakás miatt képes lennél eltenni láb alól az anyámat?! Fulladj meg azokkal a négyzetméterekkel együtt! Visszaíratjuk az egészet, érted? Ráveszem, majd én kikényszerítem belőle! Csak gyere haza, könyörgöm! Harmadik napja nem alszom, ma már be sem mentem dolgozni, igazolatlan hiányzás lesz belőle, aztán kirúgnak a francba!
— Semmit nem kell visszaíratni, Gábor — feleltem nyugodtan. — A lakás Petráé. Így tisztességes. Ti vagytok a családja. Vér szerint. Én meg csak… egy megértő nő vagyok. Tiszteletből.
Azzal megszakítottam a hívást.
Ilona asszony lakásának ajtaja résnyire nyitva állt; a zár már régóta akadozott, kívülről kulcs nélkül sosem lehetett rendesen behúzni. Kopogás nélkül léptem be, halkan. Péntek este volt. Eltelt egy teljes hét.
Az előszobában savanyú tej és odaégett hagyma szaga terjengett. A cipők összevissza hányva hevertek egymáson, a padlón sötét, sáros lábnyomok vezettek végig: Gáboré lehettek, alighanem többször is leszaladt a patikába, és már arra sem volt ereje, hogy levegye a bakancsát. A régi vérnyomásmérő még mindig a polcon feküdt, csakhogy a gumicsövei csomóba tekeredtek, a pumpája pedig külön, a fogas alatt gurult el.
Bementem a konyhába. A tűzhelyen egy horpadt alumíniumlábas állt, benne beszáradt, szélétől megkeményedett cérnametélt maradéka. A mosogató körül mosatlan tányérok tornyosultak, mellettük legalább tíz csésze, mindegyik belsejében barna teaszegély száradt rá a porcelánra. Az asztalon feltépett Algopyrin-levél hevert, mellette egy üres kefires zacskó.
A hálószobából Ilona asszony tompa, ingerült hangja szűrődött ki:
— Gábor! Gáborka, hozzád beszélek! Hozzál vizet! És halkítsd le azt a tévét, széthasad a fejem a focidtól! Hová tűntél már megint, te szerencsétlenség…
Gábor ekkor jött ki a vécéből. Kinyúlt térdű, régi melegítőnadrág volt rajta, a szürke pólóját sárgás foltok tarkították — talán bébiétel, talán krumplipüré. Az arca hamuszínű volt, borostás, a szeme alatt mély, fekete karikák ültek, olyanok, amilyeneket csak a többnapos kialvatlanság tud festeni az emberre. A kezében egy műanyag lavórt szorongatott, benne nedves ronggyal.
Amikor meglátott, megtorpant a folyosó közepén. A rongy kicsúszott az ujjai közül, és leplaccsant a linóleumra, éppen a maszatos szegélyléc mellé.
— Eszter… — lehelte halkan, rekedten, mintha a nevem is fájna neki. Megremegett a szája. — Eljöttél.
Nem mozdultam. A táskámat sem tettem le. Rajtam volt az új farmer, amelyet abból a pénzből vettem, amit a nővérem adott a kerítés körüli segítségért, a lábamon pedig ugyanaz a régi csizma, amelynek levált a talpa. Azóta sem vittem el megjavíttatni.
— A hajszárítómért jöttem, meg a téli pufidzsekimért a kamrából — mondtam, és nem rá néztem, hanem a válla mögött a koszos falra. — A laptopomat is elviszem. Dolgoznom kell, le kell adnom a jelentéseket. Hétfőn megyek vissza a rendes munkahelyemre.
A szobából újra felcsattant Ilona asszony hangja, most már élesebben, nyűgös, sípoló rekedtséggel:
— Gábor! Ki jött? Petra az? Mondd meg neki, jöjjön be, be kell dörzsölni a lábamat! A tésztádat nem lehet megenni, olyan, mint a ragasztó! Főzzön Petra valami rendes levest!
Gábor tett felém egy lépést. Felemelte a kezét, piszkos volt, az egyik körme betörve, de végül nem merte megérinteni a kabátujjamat.
— Eszter… már harmadik napja Petrát hívogatja — suttogta. Fáradtságtól üveges szemében valami rémült, későn érkező felismerés villant. — Petra meg nem veszi fel a telefont. Azt mondta, a férje nem engedi, hogy beteg emberhez járjon, novemberben szülni fog. Eszter, én ezt nem bírom tovább. Ma pelenkát cseréltem rajta, és ott helyben elhánytam magam, egyenesen az ágyra. Három órán át mostam a lepedőket a kádban, véresre dörzsöltem a kezem… Bocsáss meg. Kérlek. Nem tudtam. Azt hittem, ez könnyű.
Szó nélkül kikerültem, és bementem a kamrába. Leemeltem a pufidzsekimet; por és régi újságpapír szaga áradt belőle. Betuszkoltam a táskámba a többi holmi tetejére, majd mellé csúsztattam a hajszárítót is.
Amikor visszaértem az előszobába, Ilona asszony megjelent a háló ajtajában. A félfába kapaszkodott. Lila kardigánját ferdén gombolta be, az egyik gomb nem is a saját lyukába került. Nehéz tekintettel nézett rám, szája bal sarka aprón, szinte láthatatlanul rángatózott.
— Eszter — mondta rekedten, és a hangjából most először hiányzott a parancsolás. Félelem volt benne. Egyszerű, emberi rettegés: egy öreg asszony félelme, akit mindenki magára hagyott. — Eszter, hová mész? És a tea? Vágj egy kis kenyeret, maradt még a zacskóban… Ülj ide mellém egy kicsit.
Megálltam a küszöbnél. Felvettem a polcról a vérnyomásmérőt, gondosan kibogozgattam az összecsavarodott csöveit, aztán szépen visszatettem a helyére.
— Viszontlátásra, Ilona asszony — mondtam.
Elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó súlyos, száraz döndüléssel csapódott be mögöttem. Odabentről kapkodó mocorgás hallatszott, majd Gábor kétségbeesetten, hangosan kiáltott valamit az anyjának, de én akkor már a lift felé mentem. Régi csizmám léptei puhán, szinte hangtalanul simultak a lépcsőház betonpadlójára.