Most már úgyis az ő lakása. Gondoskodjon róla ő, a tulajdonjog iránti tiszteletből.
Gábor felpattant az asztaltól, a széke élesen végigkarcolta a linóleumot.
— Eszter, te most mit beszélsz? Komolyan mondod? — a hangja egyre magasabbra csúszott. — Egy beteg asszonyt magára hagynál néhány négyzetméter miatt? Én nem ilyennek ismertelek. Te mindig rendes voltál. Te három éven át…
— Pontosan, Gábor. Három éven át — tettem le a konyharuhát az asztalra. — Jó éjszakát.
Bementem a hálóba, és előhúztam a szekrény mélyéről a régi sporttáskámat. Nem volt sok holmim. Pár blúz a munkába, egy farmer, egy otthoni köntös. Miközben hajtogattam a ruhákat, a kabátzsebemből kiesett Katalin névjegykártyája, az ápolónőé. Egy ideig forgattam az ujjaim között, aztán elővettem a telefonomat.
„Katalin asszony, jó estét. Elnézést, hogy ilyen későn zavarom. Holnaptól nem kell mennie Ilona nénihez. A megbízás véget ért. Az eddig ledolgozott napok díját most átutalom önnek.”
Alig telt el egy perc, már jött is a válasz: „Rendben, Eszter. Köszönöm. Ha bármire szüksége lenne, hívjon nyugodtan.”
Átutaltam Katalinnak az utolsó negyvennégyezer forintomat a megtakarítási számlámról. A kártyámon százhetven forint maradt. Így most már minden tiszta volt. Tökéletesen tiszta.
Szombat hajnalban, fél hétkor felszálltam az első helyközi buszra. Gábor még aludt, arccal a párnába fúródva, a lábát maga alá húzva a takaró alatt. Nem ébresztettem fel. Ilona néni lakáskulcsait egyszerűen letettem az előszobai cipős polcra, a régi vérnyomásmérő mellé.
A nővérem falusi házánál csend fogadott. A telefon alig talált térerőt, az internet is csak a veranda ablakánál vánszorgott. Lenémítottam a készüléket, és betettem a konyhaszekrénybe, a hároméves málnalekváros üveg mögé. Az első két napban nem csináltam mást, csak aludtam. A kakasok hangjára ébredtem, bámultam a deszkázott mennyezetet, és képtelen voltam elhinni, hogy sehová sem kell rohannom, nem kell más vérnyomását méregetnem, és nem kell végighallgatnom a panaszokat a sótlan levesről.
Hétfő este végül mégis elővettem a telefont. A kijelző tele volt nem fogadott hívásokkal. Negyvenkettő Gábortól. Nyolc Petrától. És még három ismeretlen számról is — valószínűleg Ilona néni próbált telefonálni a vezetékesről.
Rányomtam Gábor számára. Már az első csöngésnél felkapta, mintha végig a kezében szorongatta volna a mobilt.
— Eszter! Hol a fenében vagy?! — a kiabálása rekedtes hörgésbe csapott át a vonal túlsó végén. — Elment az eszed? Anya egyedül van otthon! Szombat este hazajövök a műszakból, erre ott ül a folyosó padlóján és sír! Katalin nem jött! Miért nem szóltál neki, hogy elutazol?
— Szóltam neki, Gábor. Elküldtem.
A vonal másik végén olyan csend lett, hogy még azt is hallottam, ahogy náluk a konyhában csöpög a csap, amit Gábor még újév előtt megígért, hogy megjavít.
— Hogyhogy elküldted? — kérdezte suttogva. — Ki alkalmazta egyáltalán?
— Én. Három éven keresztül én fizettem neki havi százhúszezer forintot az éjszakai mellékállásaimból. Azért, hogy a te anyád tisztán legyen tartva, te pedig azt hihesd, hogy mindent egymagam intézek a jelentések és határidők között. Az élelmiszert is az én pénzemből vette, amit az ápoló hozott. Neked ugyebár mindig ott voltak a részleteid meg a benzin.
Gábor hangosan, nehézkesen vette a levegőt.
— Eszter… te… — először hallottam a hangjában valódi zavart, olyan ostoba, gyerekes tanácstalanságot. — Miért nem mondtad? Valahogy megoldottuk volna… Petra is beszállhatott volna.
— Petra most már tulajdonos. Hívd fel őt. Jöjjön, és cseréljen pelenkát. Ilona néni már fel tud kelni, de estére nagyon legyengül, ezt te is tudod. Levest főzni kell neki. Só nélkül. A krumplit villával kell összetörni, mert fájnak a fogai.
— Petra nem tudja! — ordított fel Gábor, megint elveszítve az önuralmát. — Vasárnap felhívtam! Ki is jött, itt volt két órát, aztán anya rákiabált, mert odaégette a kását. Petra elsírta magát, odavágta a kulcsokat, és elment! Azt mondja, az orvos megtiltotta neki az idegeskedést, mert keményedik a hasa! Szombaton elutaznak a férjével egy üdülőbe, már befizették, elbukhatják az egészet! Eszter, kérlek, gyere haza. Anya üvöltözik, összekever mindent, engem Petrának hív, a lányának… Én nem tudom kimosni az ágytálat, felfordul tőle a gyomrom, Eszter!
Kinéztem az ablakon. A nővérem a kertben a kiszáradt málnaszárakat szedte össze, és kupacba rakta őket. Este majd tüzet gyújtunk belőlük.
— Gábor, az előszobában a polcon van a vérnyomásmérő. A tépőzár már gyenge rajta, felfújás közben kézzel meg kell tartani, különben lecsúszik. Naponta háromszor mérd meg a vérnyomását. Ha százhatvan fölé megy, adj neki Capotent, a nyelve alá. A tabletták a mikró tetején vannak, a kék dobozban.
— Eszter, hát teljesen elment az eszed?!