Ha akár tíz percet is késtem, már a bögréjével verte az éjjeliszekrényt.
Három hónap elteltével azon kaptam magam, hogy remeg a kezem. Bementem a fürdőszobába, az arcomat belenyomtam a törölközőbe, és hangtalanul zokogtam, nehogy ő meghallja, nehogy megijedjen. Akkor értettem meg igazán, hogy ezt egyedül nem fogom bírni. Ismerősökön keresztül találtam rá Katalinra. Elvállalta, hogy déltől délután négyig átjár hozzá havi nyolcvanezer forintért. Később minden drágult, az ő díja is felment százhúszezerre. Hogy ki tudjam fizetni, elvállaltam két kisebb cég könyvelését is. Éjszakánként készítettem a bevallásaikat, amikor Gábor már aludt, háttal fordulva nekem.
— Mit kopogsz már megint azon a gépen? — morogta félálomban. — Nem lehet tőled pihenni. Gyere már lefeküdni, reggel úgyis anyához kell menned.
Lehajtottam a laptop fedelét, és csak ültem a sötétben. Gábor komolyan azt hitte, hogy egy fekvő beteg ellátása nagyjából olyan, mint elmosogatni. Bemegy az ember, megeteti, aztán kész, mehet is tovább. Egyetlenegyszer sem fordította meg őt a saját kezével. Soha nem mosta ki a felfekvéseit. Este benézett hozzá, megcsókolta a kiszáradt arcát, aztán elégedetten közölte: „Na látod, anya, minden rendben megy nálunk. Eszter ügyesen megoldja.”
Egy hónappal ezelőtt Ilona már fel tudott kelni. Először csak a mosdóig jutott el, később már a szobában is tett néhány lépést. Amint ez kiderült, Petra hirtelen sűrűbben kezdett látogatni. Hozott valami akciós bonbont a közértből, leült a tévé elé, és csacsogva mesélte a saját gondjait.
— Anyukám, neked kéne egy új kabát — mondogatta Petra, kényelmesen elterülve a fotelben. — Láttam egyet a neten, nagyon szép, és csak tizennégyezer. Eszter, nincs véletlenül egy kis mozdítható pénz a kártyádon? Fizetésig kisegítenél?
Én pedig utaltam. Abból a pénzből, amit a mérőórák hitelesítésére és egy új téli csizmára tettem félre. A réginek már levált a talpa, szinte könyörgött, hogy dobjam ki. Mégis küldtem neki, mert Petra olyan ártatlan, gyermeki mosollyal nézett rám, mintha tényleg nem értene semmit. Ő nem látta a koszt, nem látta a mosást, a sebeket, az éjszakai virrasztásokat. Csak a tiszta ágyneműt látta, a megfésült anyját, a rendben tartott szobát és a meleg ebédet az asztalon.
Múlt csütörtökön elmentem a rendelőintézetbe, hogy kiváltsam a támogatott gyógyszerekhez szükséges receptet. A háziorvos, egy fáradt szemű, idős doktornő, hosszasan kutatott a kartonok között.
— Ja, Ilona néni — jutott eszébe végül, miközben a tollával kaparászott a papíron. — A lánya nemrég itt járt. Azt kérdezgette, le lehet-e venni a rokkantsági státuszt, ha javulás mutatkozik. Azt mondta, szanatóriumi beutalót intéznek az édesanyjának a szociális irodán keresztül. Derék lány, látszik, hogy törődik vele. Még a lakásról is érdeklődött, hogy milyen igazolások kellenek ajándékozáshoz, ha a tulajdonos stroke után van.
Akkor nem szóltam semmit. Átvettem a papírokat, és kimentem a lépcsőre. Egy elhaladó busz kerekei alól por csapódott az arcomba. A zsebemben megrezzent a telefonom: Gábor küldött egy linket egy webáruházból. „Eszter, rendelj már anyának ízületi krémet, csak ezerkétszáz forint, nálad úgyis összegyűlt valami kedvezmény.”
Megnyitottam az alkalmazást, és megrendeltem. A számlámon tizenhatezer forint maradt a hónap végéig.
A vendégek este tizenegy körül szállingóztak el. Mónika néni a folyosón búcsúzóul megszorította a karomat, részvéttel nézett rám, de nem mondott semmit, inkább sietve elindult a lift felé. Petra taxiba ült, a táskájában azoknak az iratoknak a másolatával, amelyeket az anyja még aznap délelőtt aláírt a közjegyzőnél. Mint kiderült, az egészet már egy héttel korábban elintézték, ma csak közölték velünk a kész tényt.
Gábor a konyhában ült, és a nyitott ablaknál cigarettázott. Nálunk a lakásban nem volt szokás rágyújtani, de aznap este még ezért sem szóltam.
— Anya persze nincs rendben — mondta tompán, rám sem nézve. — Ezzel a lakásüggyel… hát, nem volt szép tőle. Holnap beszélek vele. De Eszter, ne csapj oda hirtelen indulatból. Öreg már, a betegsége óta az esze sem a régi. Bekattant neki valami. Petra biztosan telebeszélte a fejét, ebben biztos vagyok. De attól még gondoskodni kell róla. Most már nem hagyhatjuk magára. Emberileg. A kora miatt is.
Én közben a csészéket mostam. A csapból zúduló víz elnyelte a hangját.
— Hallod, Eszter? — fordult felém Gábor, a füstöt a plafon felé fújva. — Miért hallgatsz megint? Úgy megsértődtél, mint egy gyerek. Legalább mondj valamit.
Elzártam a vizet. Felé fordultam, és a szürke konyharuhába töröltem a kezem.
— Gábor, holnap szombat van. Elutazom a nővéremhez vidékre egy hétre. Gond van a kerítéssel a hétvégi házuknál, megkért, hogy segítsek.
Gábor homloka összeráncolódott, a hamu a párkányra hullott a cigarettájáról.
— Hogy érted, hogy a nővéredhez? És anya? Ki fog főzni neki? Minden nap friss leves kell neki, az orvos is megmondta. A gyógyszereit is időre kell beadni. Nekem holnap tizenkét órás műszakom van, vasárnap meg megyek pluszmunkára az autópiacra.
— Majd kitalálsz valamit — feleltem nyugodtan. — Férfi vagy, nem? Ha kell, keresel pénzt ápolóra. Vagy szólsz Petrának.