— A mi Eszterünk valóságos szent asszony, három éven át talpra állította anyát, arany keze van! — Gábor nagyot csapott a tenyerével az asztalra, közben maga elé húzta a felvágottas tányért. — Erre inni kell. Petra, add ide azt a száraz bort.
A vendégek egyszerre kezdtek beszélni, poharak koccantak, székek csikordultak. Anyósom, Ilona, az asztalfőn ült halványlila kardigánban. Sápadt volt még, de már nem az a törékeny, ágyhoz kötött beteg, akit évekkel korábban hazahoztunk. A stroke után az arca majdnem teljesen kisimult, csak a szája bal sarka remegett meg néha, amikor felindult. Vele szemben a harmincéves lánya, Petra üldögélt, és unott mozdulatokkal forgatta a szőlőszemeket a tányérján.
Én az asztal szélén kaptam helyet, közel a konyhába vezető átjáróhoz. A fotel karfáján ott hevert a régi vérnyomásmérő, kopott, az évektől elszürkült tépőzáras mandzsettával. Egy órával korábban hoztam ki a hálóból, amikor Ilona panaszkodni kezdett, hogy zúg a füle. A mandzsettából még mindig áradt az alkohol és az olcsó szappan keveredő szaga.
— Hát bizony, Eszter — csóválta a fejét Mónika néni, a lépcsőházi szomszéd, miközben belekortyolt a teájába. — Ilyen állapotú embert ápolni nem kis dolog. Főzni rá, forgatni, tisztába tenni, edényt aláadni… Nem minden meny bírná ezt végigcsinálni. Nagy szerencséd van, Ilona.
Ilona kegyesen biccentett, majd letört egy darabot az ötszázhatvan forintos bolti tortából. Előbb Petrára nézett, aztán rám emelte a tekintetét.
— Eszter igyekezett, ezt nem lehet elvitatni — mondta nyugodt, kimért hangon. — A kötelesség az kötelesség. Gábor idehozta őt ebbe a lakásba, tizenöt éve élnek itt. Család vagyunk. De ha már így együtt ülünk, szeretnék valamit közölni. Most, hogy jobban vagyok, rendbe kellett tennem a papírokat. Megcsináltattam az ajándékozási szerződést. Petrának. A lakás az övé lesz. Hamarosan szül, szüksége van biztos fedélre. Gábor meg férfi, majd megteremti magának, ami kell.
Egy szempillantás alatt elnémult a szoba. Még azt is hallani lehetett, ahogy odakint az autógumik végigsúrlódnak a nedves aszfalton. Egy átlagos este volt egy paneles lakótelepen, hárompercnyi gyalogútra a buszmegállótól.
Gábor kezében megállt a villa. Az arca lassan sötétvörösre váltott. Rám pillantott, majd a húgára.
— Anya, ezt hogy érted? — kérdezte halkan. — És mi lesz velünk? Tizenöt éve itt lakunk. Mi újítottuk fel. A műanyag ablakokra is száznyolcvanezer forintot költöttünk.
— Amíg élek, itt maradhattok — felelte Ilona rendíthetetlen nyugalommal, miközben megigazította a kardigánja gallérját. — Hová is küldenélek benneteket? De a tulajdonos Petra lesz. Így igazságos. Ő az én édes lányom, a vérem. Eszter pedig… Eszter értelmes asszony. Továbbra is segíteni fog nekem. Tiszteletből. Ugye, Eszter, nem négyzetméterekért ápoltál engem? Mi mégiscsak egy család vagyunk.
A tekintetem a fotel karfáján fekvő vérnyomásmérőre esett. Belül üresség támadt bennem, hideg és feneketlen. Három év alatt valahogy hozzászoktam ehhez az érzéshez. Pontosan tudtam, mennyibe kerül az ilyen gondoskodás: havi száz hatvanezer forintba a nappali ápolónő, akit a saját pénzemből fizettem, abból, amit éjszakánként könyvelési mellékmunkákkal kerestem meg. Gábor azt hitte, ebédidőben én rohanok haza a munkahelyemről, hiszen az iroda nem volt messze. Fogalma sem volt Katalinról, az ápolónőről. Senki sem tudott róla. Hallgattam, mert így tűnt egyszerűbbnek. Én magam építettem fel azt a látszatot, hogy mindez könnyedén megy.
— Te mondtad akkor is, hogy család vagyunk, amikor három éve hazahoztuk a kórházból — szólalt meg hirtelen Petra, és ártatlan, tiszta szemmel nézett rám. — Eszter, miért nem mondasz semmit? Anyát nem szabad felzaklatni, megint felmegy a vérnyomása.
Felálltam az asztaltól, és gondosan feltekertem a vérnyomásmérő gumicsöveit. A tépőzár hangosan reccsent, mindenki odakapta a fejét.
— Kimegyek, elmosogatok — mondtam. A hangom meglepően egyenletesen csengett.
A konyhában teafű és régi viaszosvászon szaga ült a levegőben. Megnyitottam a forró vizet, és a sugár alá tartottam a kezem. Égette az ujjaimat, de alig éreztem.
Három év alatt annyi ilyen nap rakódott egymásra, hogy végül egyetlen ragacsos, nyomasztó masszává olvadtak össze. Eszembe jutott az első tél Ilona agyvérzése után. Gábor akkor két hétre elutazott munkaügyben, mert több pénzt akart keresni. A raktári fizetése száz hatvannyolcezer forint volt, annak is a fele elment a régi koreai autóra felvett hitelekre.
— Eszterkém, figyelj rá egy kicsit — mondta nekem az állomás előtt. — Mégiscsak az anyám. Rajtunk kívül nincs senkije. Petra elfoglalt, alakul a magánélete.
Én pedig figyeltem rá. Hajnal ötkor keltem, só nélküli kását főztem. Aztán rohantam az állami intézménybe, ahol vezető könyvelőként százötvenkétezer forintot kaptam kézhez. Ebédidőben visszaszáguldottam, hogy ágyneműt cseréljek. Ilona akkor még beszélni sem tudott, csak nézett rám azzal a nehéz, követelőző tekintettel. Már az is elég volt, ha valami apróság nem pontosan úgy történt, ahogy ő várta.