— Akkor indítsd újra a netet, jó? Válaszolnom kell a srácoknak a csoportban. Fizetéskor visszaadom, komolyan mondom.
— A keret elfogyott, Gábor. És a türelmem is. Holnap elmegyek a kabátért. Te pedig nézz utána, mennyibe kerül az előfizetés. Ideje hozzászoknod.
Ott maradt a folyosó közepén: nagy darab, esetlen alak a melegítőnadrágjában. A kezében szorongatta azt a haszontalanná vált műanyag kütyüt, amely az én befizetésem nélkül már csak egy drága játékszer volt.
Aznap éjjel furcsa csend ült a lakásra. Évek óta először nem hallatszott át a falon a játékok csörömpölése.
Gábor fél éjszaka forgolódott a kanapén. Hallottam a sóhajait, meg azt is, ahogy újra meg újra megnyomja a számítógép bekapcsológombját. Csoda persze nem történt. A digitális világban nincs könyörület: nincs befizetés, nincs szolgáltatás.
Reggel még tett egy próbát.
— Nóra… a kártyámon csak ezeregyszáz-kétszáz forint van. Az nem elég a csomagra. Nem tudnád esetleg…
— Kérdezd meg anyádat, Gábor. Biztosan tud tanácsot adni, min lehet spórolni, ha a csempéje ennyivel fontosabb.
Felvettem a csizmámat. Most nem akadt be a cipzár. Ránéztem.
— Megyek a kabátért. Későn jövök. A leves a hűtőben van, meg tudod melegíteni.
Kiléptem a lépcsőházból. Nyirkos levegő csapott meg, olvadó hó szaga keveredett a reggellel.
A boltig végigsétáltam, és felpróbáltam a kabátot. Mintha rám szabták volna. A színe visszafogott, elegáns árnyalat volt, olyan, mint a teveszőr: nyugodt és drága hatású.
A zsebemben megrezzent a telefonom. Üzenet érkezett az anyósom számáról: „Anyámnál vagyok. Későn megyek haza.”
Tudtam, holnap majd hívogatni fog. Fogadkozik, magyarázkodik, az anyját okolja mindenért. Csakhogy én már félretettem a pénzt egy új csizmára is — olyanra, amelynek a cipzárja soha nem szorul be. Az életemben többé semminek nem szabad megakadnia.
Ebben a lakásban megint én döntök. És ez volt a legjobb egyenleg, amit valaha sikerült helyrehoznom.