„Ha valaki azt látja, hogy az ötvenhatos lakásba illetéktelenek próbálnak bejutni, kérem, azonnal hívja a rendőrséget. A volt férjemnek és az édesanyjának nincs joga belépni az ingatlanba.”
A szomszédok, akik már rég belefáradtak a falakon átszűrődő veszekedésekbe, meglepően emberségesen reagáltak. Többen biztató sorokat írtak, valaki egy szívecskés hangulatjelet küldött, mások csak annyit: „Szólunk, ha bármi történik.”
Az első hét Nóra számára olyan volt, mintha ködben járna. Újra kellett tanulnia a csendet. Azt, hogy reggel úgy készíthet magának reggelit, ahogy neki jólesik: lágy tojássárgájával, friss zöldfűszerekkel, avokádóval, amelyet Erzsébet mindig csak „úri hóbortnak” csúfolt. Meg kellett szoknia, hogy bármikor bekapcsolhat zenét, akár délután, akár késő este. Hogy a gardrób polcain ismét az ő ruhái sorakoznak, nem pedig savanyított zöldségekkel teli üvegek. Hogy a hűtőszekrénybe az kerül, amit ő szeret, és nem az, amit valaki azzal intéz el: „egy férfinak hús kell, és kész”.
A nappaliban is átrendezett mindent. A fotelt, amelyben Erzsébet szeretett trónolni, az ablak mellé húzta, és vett rá egy új, világos huzatot, amely szépen illett a tapétához. A vázát, amelyet az anyósa kis híján összetört, szándékosan jól látható helyre tette. Emlékeztetőnek. A függönyöket lecserélte, mert a régiek végleg tönkrementek. Helyettük könnyű, áttetsző anyagot választott, olyat, amely beengedte a fényt, és reggelente puhán terítette be a szobát.
Dóra szinte minden este benézett hozzá. Leültek a konyhában, néha bort bontottak, máskor csak teát főztek, és hosszasan beszélgettek. Munkáról, tervekről, újrakezdésről. Arról, milyen különös, hogy az ember élete néha egyetlen kimondott szó után kezd el más irányba fordulni. Egyetlen „nem” után.
– Azt hittem, üres lesz – vallotta be egyszer Nóra, miközben a bögréjét melengette a kezében. – Mármint nélkülük. Féltem ettől az ürességtől. De épp az ellenkezője történt. Mintha végre lenne helyem.
– Mert lett – felelte Dóra csendesen. – Nemcsak a lakásban, hanem benned is. Egy éven át olyan emberekkel éltél, akik mindent elfoglaltak: a szobákat, a levegőt, a gondolataidat. Most pedig ez a tér végre újra a tiéd.
Nóra elgondolkodva forgatta az ujjai között a poharat.
– Tudod, mi a legijesztőbb? Hogy én tényleg szerettem őt. Legalábbis azt hittem. Most már inkább úgy látom, hogy nem Márkot szerettem, hanem azt a képet, amit róla elképzeltem. Azt az embert, akivé a fejemben formáltam. A valódi Márk végig ott állt előttem, csak én nem akartam észrevenni.
Dóra egy ideig nem szólt. Aztán óvatosan megkérdezte:
– Visszamennél hozzá? Ha megjelenne, és bocsánatot kérne?
Nóra hosszú pillantással nézett rá.
– Nem. Mert nem a megbocsátás a lényeg. Hanem az, hogy ő a mai napig nem érti, mit tett. Szerinte Erzsébetnek igaza volt. És ezen nem lehet segíteni.
A hét végén Nóra benyújtotta a válókeresetet, és kérte Márk lakcímének törlését is. Nem dühből tette, nem sírva, nem drámai mozdulatokkal. Inkább olyan tárgyilagosan, ahogy az ember megszüntet egy régi szerződést, amely már régóta nem működik. Csak akkor értette meg igazán, amikor kilépett a bíróság épületéből a friss tavaszi levegőre: vége. Szabad.
Az ősz szelíden érkezett, arany fénnyel, avarillattal, áttetsző nappalokkal. Nóra ekkor már az új irodájában ült; időközben osztályvezetővé léptették elő, a fizetése majdnem a duplájára nőtt, és ezzel együtt valami nyugodt biztonság is megjelent benne a jövőt illetően. A falon egy kisméretű akvarell függött, amelyet ő maga festett azon a művészetterápiás tanfolyamon, ahová májusban iratkozott be: meleg tónusú táj volt rajta, mezővel és egy magányos fával. Az iroda nem volt nagy, de világos és barátságos, Nóra pedig majdnem annyira megszerette, mint az újjászületett lakását.
Nyolc hónap alatt rengeteg minden átalakult. A válás különösebb akadály nélkül lezajlott, vagyonmegosztási vita nem volt: a lakás Nóra különvagyona maradt, így nem akadt mit felosztani. Márkot bírósági döntéssel kijelentették onnan, és ő egyszer sem próbált fellebbezni. Talán nem volt pénze ügyvédre, talán egyszerűen nem akart belemenni egy újabb harcba. Nóra közös ismerősöktől hallotta utoljára, hogy Márk és Erzsébet valahol a város szélén bérelnek egy szobát. Erzsébet egy irodaház portáján vállalt munkát, Márk pedig raktári rakodóként helyezkedett el. A hírek szerint a kapcsolatuk katasztrofális volt.
A lakás is teljesen más arcot kapott. Nóra kisebb felújítást csináltatott: a nappali falait meleg krémszínűre festette, új függönyöket akasztott fel, és több nagy cserepes növényt vett. A helyiség most tágasnak, levegősnek, fényesnek hatott, és már semmi sem emlékeztette arra az időszakra, amelyet maga mögött hagyott. A hűtőn mágnesek jelentek meg: Szeged, Győr, Eger. Augusztusban hosszú évek után először szabadságra ment, és tett egy rövid utazást. Egyedül. És kiderült, hogy az egyedüllét nem félelmetes, hanem felszabadítóan jó.
Azon az estén, amellyel a történet utolsó fejezete kezdődik, Nóra a szokásosnál korábban indult el az irodából. Péntek volt, az utak zsúfoltak, de nem sietett sehová. Beugrott egy szupermarketbe, hogy bevásároljon a hétvégére. Lassan tolta a kocsit a sorok között, azon töprengve, készítsen-e magának valami különleges vacsorát, amikor egyszer csak meglátta őket.
Márk és Erzsébet a tejtermékes pultnál álltak. Nóra úgy torpant meg, mintha a padlóhoz szegezték volna. Azóta nem találkozott velük, hogy azon az estén becsukta mögöttük a saját lakása ajtaját.
Márk szinte felismerhetetlen volt. Beesett az arca, lefogyott, a ruhák lötyögtek rajta: gyűrött kabát, kopott farmer, kitaposott sportcipő. Mellette Erzsébet állt, aki szintén sokat öregedett; lenőtt hajtövein átütött az ősz. Egy viseltes pénztárcát szorongatott, és hangosan korholta a fiát:
– Mondtam, hogy azt vedd, amelyik akciós! Mit keresgélsz a drágábbaknál? Nem engedhetjük meg magunknak! Te egyáltalán felfogod, mennyi pénz megy el mindenre? Amikor megkaptad a fizetésedet, tényleg ideadtad az egészet? Mert ismerlek én téged, biztos megint valami ostobaságra költöttél!
Megrántotta Márk kabátujját, úgy, ahogy türelmetlen felnőttek rángatnak meg egy engedetlen gyereket. Márk lehajtott fejjel állt, és nem válaszolt. Mintha kisebb lett volna, mintha összezsugorodott, leeresztett, és elveszítette volna a méltósága utolsó darabjait is. Nyoma sem volt benne annak az önhitten magabiztos férfinak, aki egykor azt mondta Nórának: „Anya csak jót akar, igaza van.”
Erzsébet tovább szidta, ügyet sem vetve a körülöttük vásárlókra. Aztán mintha megérezte volna, hogy valaki nézi, felkapta a fejét. És meglátta Nórát.
Egyetlen pillanatra megállt az idő. Erzsébet nyitott szájjal dermedt meg. A szemében aztán fellobbant a régi, ismerős harag, de most zavartság is keveredett hozzá, és még valami, amit Nóra először nem tudott megnevezni. Irigység. Igen, az volt. Mert Nóra ott állt előtte elegáns kabátban, rendezett frizurával, nyugodtan és magabiztosan, a kosarában minőségi élelmiszerekkel. Olyan embernek látszott, aki jól van. A különbség annyira éles volt közöttük, hogy Erzsébet néhány másodpercig szóhoz sem jutott.
Márk is felnézett. Tekintetük egy röpke pillanatra összeakadt. Nóra látta a férfi szemében a felismerést, a zavarodottságot és valami könyörgésfélét is, mintha némán azt kérdezné: „Hogy tehetted ezt velünk?” Ő azonban nem kapta el a pillantását. Egyenesen nézett rá, higgadtan, fölény nélkül, diadal nélkül, szánalom nélkül. Úgy, ahogy az ember egy távoli múltból felbukkanó idegenre néz.
Aztán megfordította a bevásárlókocsit, és továbbindult a sorok között.
A háta mögül meghallotta Erzsébet suttogását, amelyben épp elég méreg volt ahhoz, hogy tisztán kivehető legyen:
– Ez ő volt, láttad? Láttad, hogy kicsípte magát? Se szégyen, se lelkiismeret!
Márk hangja fáradtan, tompán válaszolt:
– Menjünk, anya.
Nóra nem fordult vissza.
Már az autóban ült, és éppen kifelé hajtott a parkolóból, amikor rájött, hogy semmi olyasmit nem érez, amit régen bizonyára érzett volna. Nem volt benne káröröm. Nem hasított belé fájdalom. Nem járt át győzelmi mámor sem. Csak egy halk, kissé szomorú gondolat suhant át rajta: mennyi időt pazarolt el. Mennyi erőt. És mire? De ez a szomorúság könnyű volt, mint egy földre hulló őszi levél. Nem nyomta össze a mellkasát.
Otthon a csend várta. Az a csend, amelytől valaha rettegett, most pedig mindennél jobban szerette. Kipakolta a vásárolt dolgokat, betette a halat a sütőbe, elővett egy poharat és egy üveg fehérbort. Salátát készített: rukkolát, koktélparadicsomot, fenyőmagot, parmezánt. Nem kapkodott. Élvezte minden mozdulatát. Úgy főzött, mint aki végre megértett egy egészen egyszerű igazságot: a vacsora nem kötelesség, és nem is jutalom, amelyet valaki más előtt kell kiérdemelni. A vacsora önmagunk szeretetének egyik formája. És soha többé senki nem mondhatja neki, hogy nem méltó rá.
Megterített. Fehér abroszt simított az asztalra, meggyújtott egy gyertyát az üveg mécsestartóban, és elővette a szép tányért. Ugyanazt, amelyről nyolc hónappal korábban az étel a szemetesben végezte. Most citrommal és rozmaringgal sült pisztráng feküdt rajta, mellette friss saláta és ropogós bagett.
Nóra leült, bort töltött a poharába, és nézte egy darabig a gyertya apró lángját. Aztán felemelte a poharat, és halkan, saját magának mondta:
– Megérdemlem ezt a vacsorát. És nem csak ezt.
Elmosolyodott, kortyolt egyet a borból, majd enni kezdett. Odakint lassan besűrűsödött az őszi alkony, a lakásban meleg volt és béke. Valahol messze, a város peremén bérelt szobában két ember, akik egykor azt hitték, joguk van rendelkezni az életével, talán olcsó tésztát ettek vacsorára, és nem is sejtették, hogy az ő történetük Nóra életében már véget ért.
Végleg.