— Anyámnak már ki is néztem a csempét, Nóra. Ne kapd fel a vizet — szólt ki Gábor teljesen hétköznapi hangon a szobából, miközben én az előszobában a csizmám makacsul beragadó cipzárával vesződtem.
— Átutaltam neki a tizenharmadik havi pénzedet. Pont elég lesz arra a cseh csempére. Ettől még nem fogsz tönkremenni, igaz?
A bal csizmámon a cipzár húzója reccsent egyet, majd belemart a bőr ráncába. Megdermedtem abban a nevetséges, félrehajolt pózban, és éreztem, ahogy a forróság lassan felszalad az arcomba.
A táskámban ekkor csippant a telefon. Előhalásztam. A kijelzőn ott világított az értesítés: „Jóváírás: prémium. Összeg: 136 800 Ft.” Alatta pedig már a következő üzenet: terhelés. A számla lenullázva.
Százharminchatezer-nyolcszáz forint. Két hétvégék nélküli hajtás ára. Pontosan ennyibe került volna az a homokszínű kabát is, amelyet hónapok óta nézegettem. Már láttam magam előtt, milyen leszek benne. Most pedig nem kabát lett belőle, hanem csempe. Cseh csempe. Az anyósomnak.
— Nóra, elakadtál odakint? — nyúlt el a férjem hangja lustán a szobából. — A borscs mindjárt odakozmál, te meg még mindig az ajtónál toporogsz.
Kiegyenesedtem. A cipzár végül engedett, panaszos nyikordulással felcsúszott. A csizmáim négyévesek voltak. Valaha jó darabok voltak, de mindennek megvan a maga határa.
A tányéron maradt céklafolt
A tűzhelyen ott állt a fazék borscs. Mertem Gábornak egy tányérral. Ő közben bejött, egyik kezével a csípőjén tartva a melegítőnadrágját; a gumi már teljesen kinyúlt benne. Leült az asztalhoz, de a szemét egy pillanatra sem vette le a telefonjáról. A képernyőn megint valami robbant, villogott, dörgött.
— Gábor, én három hónapja néztem azt a kabátot — szólaltam meg, miközben leültem vele szemben. — Felfogod egyáltalán, mit csináltál? Mintha egyszerűen belenyúltál volna a pénztárcámba.
Ő csak kanalazott tovább, egyik falatot a másik után.
— Egy kabát csak rongy, Nóra — vetette oda anélkül, hogy rám nézett volna. — Anyámnál viszont a helyzet egészen más.