– Ezt most tényleg komolyan mondod? – kérdezte Márk halkan, mintha még mindig abban reménykedne, hogy félreértett valamit.
– Az óra ketyeg – felelte Nóra.
Ettől aztán elszakadt benne valami. Nem ordított fel, inkább sziszegni kezdett; mintha egyetlen mozdulattal ledobta volna magáról a kedélyes, esetlen férj álarcát.
– Nélkülem te senki vagy, felfogtad? – préselte ki a fogai között. – Ki a fenének kellenél ilyen természettel? Téged ugyan senki nem venne el! Azt hiszed, majd egyedül elboldogulsz? Azt képzeled, mindent elbírsz a hátadon? Egy hónap sem kell, és vonyítva fogsz visszakönyörögni!
– Érdekes, valamiért mégis feleségül vettél – jegyezte meg Nóra nyugodtan. – Ezek szerint akkoriban nem zavart ennyire a természetem. Most viszont pakolj.
– Nem pakolok én sehova! – Márk öklével az asztalra csapott. – Ez az én otthonom is! Ide vagyok bejelentve, itt lakom, jogom van itt maradni!
– Be vagy jelentve – bólintott Nóra. – Tulajdonrészed viszont nincs. És ha visszavonom a bentlakásodra adott hozzájárulásomat, a használati jogod sem fog sokáig megállni. Ha szeretnéd, máris felhívom az ügyvédet.
Újra felemelte a telefonját, és látványosan megnyitotta a névjegyzéket. Márk arca kifakult. Pontosan tudta, hogy Nóra nem a levegőbe beszél. Tudta, hogy a munkája miatt ügyvédekkel tart kapcsolatot, ismeri az eljárásokat, és ha kell, képes végigvinni egy hivatalos ügyet. Korábban ő maga is kényelmesen támaszkodott erre. Most először fordult ellene mindaz, amit Nóra tudott.
Erzsébet, látva, hogy a fia kezdi elveszíteni a talajt, más irányból próbált támadni. Felpattant a székről, és beviharzott a nappaliba.
– Te minket nem fogsz kidobni! – kiabálta menet közben. – Rendőrt hívok! Azt mondom majd, hogy az utcára teszel bennünket!
– Hívja csak – indult utána Nóra. – Legalább azt is elmagyarázza nekik, hogyan tesznek tönkre dolgokat, amelyek az én tulajdonomat képezik.
Bekapcsolta a telefonján a videófelvételt. Erzsébet, amikor meglátta, hogy a kamera egyenesen rá irányul, egy pillanatra megtorpant.
– Mit művelsz?
– Rögzítem az eseményeket. Ha bármit összetör vagy megrongál, rajta lesz a felvételen. Folytassa nyugodtan. Még ötven perce van.
Az anyósa éles hangon felsikkantott, aztán felkapta az első keze ügyébe kerülő tárgyat: egy díszvázát a polcról. A magasba lendítette, mintha a padlóhoz akarná vágni. Nóra nem mozdult.
– Dobja el. A nagymamám vázája, körülbelül hatvanezer forintot ér, a blokkja is megvan. A kártérítési igénybe ezt is beleveszem. Várom.
Erzsébet megmerevedett. A váza ott maradt a levegőben, a keze görcsösen szorította. Néhány másodpercig gyűlölettel nézett Nóra szemébe, majd végül visszatette a tárgyat a helyére. A következő pillanatban azonban a függönyöknek esett; annak a függönynek, amelyet Nóra és Márk három évvel korábban együtt választottak az IKEA-ban. A karnis recsegve tiltakozott. Nóra rezzenéstelen arccal filmezett tovább.
– Függöny – mondta tárgyilagosan. – Karnis. Nyugodtan folytassa.
– Anya, hagyd abba – szólalt meg hirtelen Márk.
A nappali ajtajában állt, az arca pedig olyan volt, mint egy sarokba szorított emberé. A dölyf mögül előbújt valami csupasz rémület.
– Ez tényleg ki fog tenni minket – tette hozzá.
– Pontosan – erősítette meg Nóra. – Csomagoljanak. Vagy most rögtön hívom a körzeti megbízottat, és onnantól nem lesz miről beszélni.
Erzsébetben mintha elpattant volna egy belső rugó. Elhallgatott, aztán hirtelen sarkon fordult, és a gardrób felé indult. Egy perccel később már zaj hallatszott onnan: ruhákat tépett le a vállfákról, és dühösen hajigálta őket a bőröndökbe. Márk még néhány másodpercig Nórát bámulta. Tekintetében egyszerre kavargott harag, sértettség és tanácstalanság. Aztán ő is elindult a hálószobába, hogy összeszedje a holmiját.
Nóra egyedül maradt a nappaliban. A telefon kijelzőjén futottak lefelé a számok: harminchét perc, harminchat, harmincöt… Leült a kanapéra, és csak ekkor vette észre, hogy remeg a keze. Nem gyengeség volt ez, és nem is félelem. Inkább a testéből még mindig kiáradó adrenalin. Ült, és hallgatta a lakásból érkező hangokat: a szekrényajtók csapódását, a bőröndök tompa puffanását, Erzsébet mérges sziszegését, ahogy valamit motyogott magában.
Egyszer csak megszólalt a csengő. Nóra megfeszült, de odalépett a kukucskálóhoz. A folyosón Dóra állt, a barátnője. Nóra kinyitotta az ajtót.
– Írtál valami nagyon furcsát, gondoltam, inkább benézek – kezdte Dóra, aztán elakadt, amikor meglátta Nóra arcát. – Mi történik itt?
– Költözés – válaszolta Nóra röviden. – Gyere be.
Dóra belépett, és Nóra mellé állt. Együtt nézték, ahogy Márk kijön a hálóból két bőrönddel, majd a gardrób felől Erzsébet is megjelenik egy hatalmas utazótáskával. Amikor az anyós észrevette az idegent, összeszorította a száját, de egy szót sem szólt. Csak olyan pillantást vetett Nórára, mintha legszívesebben felperzselné.
– Remélem, boldog leszel egyedül – vetette oda Márk, miközben elhaladt mellette. – Nem fogod sokáig bírni.
– Valahogy majd megoldom – felelte Nóra.
Jött még egy utolsó bőrönd, egy utolsó nejlonszatyor, egy utolsó befőttesüveg savanyúsággal. Erzsébet elvi kérdést csinált belőle, hogy mindent magával vigyen, amit csak a sajátjának tartott. Nóra nem tiltakozott. Vigyenek bármit, amihez ragaszkodnak, gondolta. Csak menjenek el végre.
Amikor az utolsó csomag is kikerült a küszöbön túlra, Nóra ránézett az időzítőre. Még tizenkét perc maradt.
– Menjenek ki – mondta. – Nem akarom, hogy itt legyenek, amikor lejár az idő.
Erzsébet lépett ki elsőként. Felszegett fejjel, merev háttal vonult el, és még csak vissza sem nézett. Márk azonban megállt a küszöbnél.
– Nóra… – kezdte.
– Ne.
– Ezt még meg fogod bánni.
– Lehet. De az az én megbánásom lesz. Nem a tied.
Márk hosszan nézte. Nem volt a tekintetében sem szeretet, sem bűnbánat. Csak számítás. Úgy fürkészte, mintha azt mérlegelné, maradt-e még bármilyen esélye visszafordítani a helyzetet. Aztán ő is kilépett.
Nóra becsukta az ajtót. Elfordította a zárat, ráhúzta a reteszt, beakasztotta a láncot. Ezután háttal az ajtónak dőlt, és lehunyta a szemét. A telefonja röviden csipogott: lejárt az idő. Valahol a lépcsőházban még hallatszottak távolodó léptek és tompa hangfoszlányok. Dóra csendben mellette állt, majd óvatosan a vállára tette a kezét.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan.
Nóra kinyitotta a szemét. Végignézett az üres előszobán, a hátrahagyott papucsokon, a fogason tátongó helyen, ahonnan eltűntek Erzsébet kabátjai.
– Őszintén? – Egy pillanatra elhallgatott. – Könnyűnek érzem magam.
Aznap éjjel Nóra nem tudott elaludni. Dóra éjfél körül ment el, miután teát főzött neki, meghallgatta, és búcsúzóul szorosan megölelte. Felajánlotta, hogy ott marad reggelig, de Nóra nemet mondott. Most egyedül kellett lennie.
Lassan végigjárta a lakást. Tágas volt, csendes, és hosszú idő óta először teljes egészében az övé. A nappali padlóján ott hevert egy rongy, amelyet Erzsébet ejthetett el kapkodás közben. A konyhában az asztalon maradt egy bögre: az a kék virágos, amelyből az anyósa mindig a teáját itta. Nóra kézbe vette, megforgatta, aztán határozott mozdulattal beledobta a szemeteszsákba. Utána került a fürdőben talált régi köntös, az előszobában árválkodó kitaposott papucs és egy fésű, amelyben idegen hajszálak akadtak.
Hajnali háromig takarított. Felmosott, port törölt, visszatolta a sietve elmozdított bútorokat, helyére igazított mindent, amit a kapkodó csomagolás felborított. Minden mozdulat olyan volt, mint egy szertartás. Mintha nem pusztán koszt törölne le, hanem egy idegen jelenlét nyomait mosná ki az otthonából. A konyhában rátalált arra a tányérra is, amelyről Erzsébet korábban kidobta az ételt. Nóra sokáig nézte. Végül alaposan elmosta, szárazra törölte, és visszatette a szekrénybe. Ezt nem fogja kidobni. Enni fog belőle. Mert akik megpróbálták megalázni, elmentek. A tányér viszont maradt. És az a tányér az övé volt.
Az ablakon túl lassan pirkadni kezdett. Ugyanolyan hajnal volt, mint előző nap, mint két nappal korábban, mint egy hónappal azelőtt. Nóra számára mégis teljesen újnak tűnt. Plédbe burkolózva leült az ablak mellé egy csésze teával. Nem volt álmos. Belül furcsa üresség terült szét benne, de ebben az ürességben nem volt sem fájdalom, sem riadalom. Könnyű volt, világos, akár a levegő egy szobában, miután végre kiviszik belőle a régi, ormótlan bútorokat.
Reggel nyolckor felhívta a munkahelyét, és jelezte, hogy aznap fizetés nélküli szabadnapot vesz ki. Ezután lakatost keresett. A mester két órán belül megérkezett, megnézte a bejárati ajtót, majd azt javasolta, cseréljék ki mindkét zárat, és tegyenek fel egy plusz belső reteszt is.
– A férje nem adta vissza a kulcsokat? – kérdezte együtt érző, mindent értő hangsúllyal.
– Nem – mondta Nóra. – És nem is fogja.
Délre az ajtót már új zárak védték. Nóra a nála maradt régi kulcsokat beledobta a kukába. Ami Márknál és Erzsébetnél volt, attól a pillanattól legfeljebb emléktárgyként szolgálhatott egy lezárt életből.
A következő hívást az ügyvédnek intézte. Egy munkahelyi ismerőse adott neki megbízható szakembert, Nóra pedig röviden összefoglalta neki a helyzetet.
– Az édesanyja ideiglenes bejelentése lejárt, a férjemnek viszont állandó lakcíme van itt, tulajdonrésze azonban nincs – zárta le a magyarázatot. – Jól értem, hogy bírósági úton töröltetni tudom a bejelentését?
– Jól érti – válaszolta az ügyvéd. – A volt házastárs, ha nincs tulajdoni hányada az ingatlanban, a házasság felbontása után elveszíti a lakáshasználati jogát. Ez bevett eljárás. Benyújtjuk a keresetet, előkészítem az iratokat, az ügy néhány hónap alatt lezajlik, legfeljebb három. Addig pedig joga van nem beengedni őt a saját ingatlanába. A zárakat már kicseréltette?
– Igen.
– Rendben. Akkor pénteken várom a dokumentumokkal.
Márk próbálta hívni. A neve dél körül villant fel először a kijelzőn, aztán újra, majd még egyszer. Nóra nem vette fel. Írt egy rövid üzenetet: „Kapcsolattartás az ügyvéden keresztül.” Ezután letiltotta a számát. Ugyanezt tette Erzsébetével is. Végül a ház közös csoportjába is kiírt egy rövid figyelmeztetést.