A hallgatásban volt valami különös, már-már szertartásos nyugalom. Nóra közben azon kapta magát, hogy a világ furcsa berendezkedésén töpreng. A saját lakásában áll a tűzhely mellett, vacsorát készít, mégis úgy érzi magát, mintha vendég lenne valaki más otthonában. Minden mozdulatát áthatotta a várakozás: mindjárt megjelenik az anyósa, és talál valamit, amibe beleköthet. Mindjárt betoppan a férje, és olyasmit kér, amit akár egyedül is elvehetne. Mintha cseléd volna abban a lakásban, amelyben valaha ő volt az úrnő.
A krumplipüré könnyű lett és selymes, a fasírtok külseje aranybarnára sült. Nóra megterített: tányérokat rakott ki, evőeszközt, szalvétát. Töltött magának egy csésze teát, aztán leült az asztalhoz.
– Jönnek vacsorázni? – szólt ki hangosabban, hogy a nappaliban is meghallják.
Elsőként Erzsébet lépett be. Végigmérte az asztalt, majd szorosan összezárta az ajkát.
– Már megint fasírt? Pontosan tudod, hogy Márknak ég tőle a gyomra.
– Magamnak főztem – felelte Nóra higgadtan. – Azt mondták, nem éhesek.
– Ó, magadnak! – Az anyósa leült vele szemben. – Szóval ebben a házban már mindenki csak magára gondol?
– Anya, ugyan már – érkezett meg Márk a konyhába, nyilván az illatok csalogatták oda. – Én azért ennék belőle egy-kettőt. Nóri, szedsz nekem?
Nóra szó nélkül átemelt két fasírtot a férje tányérjára, mellé tett egy adag pürét is. Márk helyet foglalt, és enni kezdett. Erzsébet ekkor egyszerűen Nóra felé tolta a saját tányérját.
– Nekem is tegyél.
Nóra megtette. Saját tányérjára végül csak egy fasírtot és egy kanálnyi pürét szedett. Már egyáltalán nem kívánta az ételt, mégis rákényszerítette magát, hogy egyen. Néhány percig csak az evőeszközök halk csörrenése hallatszott. Nóra már-már elhitte, hogy ez az este talán balhé nélkül múlik el, amikor Erzsébet lenyelte az első falatot, és fintorogva letette a villáját.
– Megint túl nagyra vágtad a hagymát – jelentette ki. – Egyáltalán nem igyekszel. Hányszor mondtam már, hogy a hagymát össze kell turmixolni, hogy ne lehessen érezni? Te meg csak összecsapod. Így főz egy rendes asszony?
– Én szeretem, ha érződik benne a hagyma – válaszolta Nóra. – Úgy készítem, ahogy megszoktam.
– Megszokta! Márknak érzékeny a gyomra, téged meg ez sem érdekel. Gondolsz te valaha rajtunk kívül bárkire is?
– Megkérdeztem, kérnek-e vacsorát – emlékeztette Nóra, miközben erősen igyekezett nyugodt maradni. – Azt mondták, nem. Ezért főztem magamnak.
– Aztán meggondoltuk magunkat – vágta rá az anyósa. – És akkor most éhezzünk? Családban élsz, kötelességed másokra is tekintettel lenni.
Márk felkuncogott, miközben tovább rágta a fasírtot. Nóra ránézett. A férje evett, és mosolygott. Szórakoztatta a helyzet. Őszintén mulatságosnak találta, hogy az anyja újra rendreutasítja a feleségét. Nóra ujjai szorosabban kulcsolódtak a villa nyelére.
– Erzsébet, egyezzünk meg valamiben – szólalt meg végül. Halk volt a hangja, de minden szava tisztán csengett. – Ha mindenkinek főzök, akkor úgy főzök, ahogy tudok. Ha ez nem felel meg, ön is elkészítheti magának.
Egy pillanatra megfagyott a levegő az asztal fölött. Aztán Erzsébet hirtelen felpattant.
– Mit mondtál?
– Hallotta.
– Nekem akarsz visszabeszélni? Az én házamban?
– Ez nem az ön háza – mondta Nóra.
A mondat úgy szakadt ki belőle, mintha hónapok óta várta volna a pillanatot. Erzsébet arca bíborszínűre váltott. Két kézzel megmarkolta az asztal szélét, előrehajolt, és Nóra először látta a szemében a leplezetlen, nyers dühöt.
– Ki itt a ház asszonya? – sziszegte az anyósa. – Te? Te, aki még egy vacsorát sem vagy képes rendesen megcsinálni? Te, aki a férjedet sem tudod kiszolgálni, gyereket sem szültél neki, és egész nap az irodáidban lófrálsz? Egyáltalán kinek képzeled magad?
Nóra nem szólt. Minden egyes szó úgy csapódott belé, mint egy ostorcsapás, de tartotta magát. Erzsébet viszont már nem tudott leállni; vitte magával a saját indulata.
– Dolgozol, és akkor mi van? Itthon meg rendetlenség van! A férjed nincs megbecsülve! Gyereket sem adtál neki! Ráadásul még nekem, egy idős asszonynak is pimaszkodsz! Te még ezt a vacsorát sem érdemled meg!
Ekkor történt az, amit Nóra később újra és újra visszajátszott magában, mintha lassított felvételen látná. Erzsébet felkapta a kanalat – ugyanazt, amellyel az előbb még evett –, átnyúlt az asztalon, és vad mozdulatokkal elkezdte kikaparni az ételt Nóra tányérjából. A püré cuppanva szétterült az abroszon, a fasírt a szemetesben landolt, kisebb darabok szóródtak szanaszét az asztalon. Erzsébet közben újra meg újra ugyanazt hajtogatta:
– Nem érdemled meg! Nem érdemled meg! Nem érdemled meg!
Márk abbahagyta a rágást, és a jelenetet bámulta. Az arcán nem látszott felháborodás, de még döbbenet sem. Csak nézte, mi történik. Aztán szinte gépiesen bólintott, akár egy bólogató figura.
– Anyának igaza van.
Abban a másodpercben Nóra számára megállt az idő. Nézte az üres tányérját, amelyen alig egy perccel korábban még ott volt a vacsorája. Aztán tekintete végigsiklott az asztalon szétfolyt pürén, a szemetesből kilógó fasírtdarabon, az anyósa gyűlölettől eltorzult arcán, majd a férje közönyös képén. És odabent valami halkan, mégis véglegesen átkattant.
Az a harag, amely hónapok óta fojtogatta, egyszerre elcsendesedett. A helyébe hideg, metszően tiszta felismerés lépett. Mintha valaki letörölte volna a párát az üvegről, és ő először látta volna pontosan, mi is van előtte. Itt áll ez az asszony, aki az imént kidobta az ételt a tányérjából. Itt ül ez a férfi, aki mindezt helyeselte. Itt az asztal, pürével összekenve. És itt van az élete is: mások megvetésével elárasztva. Az otthona, amelyet idegenek foglaltak el.
Nóra felállt. Lassan, úgy, hogy közben le sem vette a szemét Erzsébetről. Aztán Márkra nézett.
– Elég volt – mondta. A hangja egyenletesen csengett, szinte hétköznapian. – Egy órán belül egyikük se legyen itt. Mindketten elmennek.
Erzsébet kezében megdermedt a kanál. Márk is abbahagyta a rágást.
– Tessék? – kérdezte vissza.
– Egy óra múlva – ismételte Nóra – nem lesznek ebben a lakásban. Pakoljanak össze, és távozzanak.
Néma csend következett. Aztán Erzsébet harsányan felnevetett. A kacagása éles volt, kellemetlen, idegesítően visító.
– Megbolondultál? Ez a fiam lakása!
– Nem – felelte Nóra. – Ez az én lakásom. A tulajdoni lapon én szerepelek, kizárólag én. Márk be van ide jelentve, önnek pedig csak ideiglenes tartózkodási bejelentése van. Az pedig lejár. Nem hosszabbítottam meg.
Hazugság lett volna? Nem. Nóra valóban nem hosszabbította meg. Egy héttel korábban tette meg, szinte ösztönösen, anélkül, hogy pontosan tudta volna, miért. Csak érezte, hogy közeleg valami. Most pedig ez a tény úgy simult a kezébe, mint egy jól bejáratott, pontos szerszám.
A szavai után beálló csend szinte fülsiketítőnek tűnt. Erzsébet mozdulatlanná vált, a kanalat félúton tartotta a szája felé. Márk lassan letette a villáját az asztalra. Az arcán egymás után futottak át az érzések: értetlenség, hitetlenkedés, majd az a gyenge próbálkozás, hogy az egészet tréfának állítsa be.
– Nóri, mi van veled? – próbált mosolyogni. – Jó, anya túlzásba vitte, előfordul az ilyen. Nyugodj meg.
– Nyugodt vagyok – válaszolta Nóra. – Az egy óra elindult.
Elővette a telefonját a zsebéből, és szándékosan, jól látható mozdulattal elindította az időzítőt. A kijelzőn peregni kezdtek a számok: ötvenkilenc perc, ötvennyolc, ötvenhét…
Erzsébet tekintete a telefonról Nórára ugrott, aztán vissza. Lassan kezdte felfogni, hogy ez most nem üres fenyegetés.
– Márk! – sikoltotta. – Mondd meg a feleségednek, hogy nincs magánál!
– Nóra, most komolyan, mi ez az egész? – Márk felállt. – Hová menjünk ilyenkor este? Gondolkodj már. Család vagyunk.
– Család? – Nóra keserűen elmosolyodott. – Te azt nevezed családnak, ami az előbb történt? Anyád kidobta a vacsorámat, te pedig azt mondtad, igaza van. Ez szerinted család?
– Nem úgy értettem. Csak azt akartam, hogy mindenki megnyugodjon.
– Én pontosan ezt tettem. Megnyugodtam. És meghoztam a döntésemet. Kezdjenek csomagolni.
Erzsébet a mellkasához kapott, és színpadiasan roskadt vissza a székre.
– Jaj! A szívem! A szívem! Márk, hívd a mentőket! Ez a nő megöl engem!
– Hívja csak – mondta Nóra nyugodtan. – Én közben értesítem a körzeti megbízottat is. Jó lesz, ha hivatalosan rögzíti az állapotát a jegyzőkönyvben.
– Körzeti megbízottat? – Erzsébet azonnal elengedte a mellkasát. – Minek ide rendőr?
– Azért, mert az én lakásomban olyan emberek tartózkodnak, akikkel nincs bérleti szerződésem. A szóbeli megállapodást egyoldalúan megszüntetem. Egy órájuk van elhagyni az ingatlant. Ha utána is itt lesznek, telefonálok a rendőrségre, és intézkedni fognak.
Blöffölt Nóra? Inkább nem, mint igen. Valóban ismerte a körzeti megbízottat: László, az idős őrnagy ugyanabban a lépcsőházban lakott, köszönőviszonyban voltak, néha váltottak is pár szót. Ráadásul néhány hónappal korábban, az egyik veszekedés után, a munkahelyén beszélt egy jogásszal. A nő akkor világosan elmagyarázta: ha a tulajdonos nem hosszabbítja meg az ideiglenes lakcímbejelentést, és nincs bérleti szerződés, az érintetteknek nincs jogcímük az ingatlan használatára. Igen, hivatalos kérelemre szükség lehet, és a tényleges eljárás időbe telhet, de bármikor elindítható. Most pedig az volt a legfontosabb, hogy Nóra egyetlen pillanatig se tűnjön bizonytalannak.
És ez hatott. Márk ránézett, és valami megváltozott a tekintetében. Eltűnt belőle a fölényes vigyor. Először nézett a feleségére nem kényelmes pénzforrásként és házvezetőként, hanem olyan idegen emberként, akinek a kezében van az összes adu.