Nóra még sötétben riadt fel, amikor az ablak mögött csak halványan derengett a hajnal első ígérete. Óvatosan kelt ki az ágyból, és úgy indult a konyha felé, hogy a régi padló egyetlen deszkája se nyikorduljon meg alatta. Magára húzta az ajtót, majd felkapcsolta a munkapult fölötti gyenge fényt. A lakás többi része még aludt.
Feltette a vízforralót, elővette a hűtőből a tojást, a vajat és az előző napról maradt kenyeret. A nagymamájától örökölt lakás nagy, háromszobás otthon volt egy öreg téglaházban, magas mennyezettel, széles ablakpárkányokkal. Három éve került hozzá. Akkor, nem sokkal az esküvő után, Márkkal együtt költöztek be, és Nóra még tisztán emlékezett arra az érzésre: végre van egy közös helyük, egy saját menedék, egy erőd, amely csak az övék. Mostanra ebből az érzésből semmi sem maradt.
A tojások sercegve csúsztak szét a forró vajban. A hálószoba felől köhögés hallatszott. Az anyósa ébredt fel. Nóra teste szinte önkéntelenül megfeszült, kihúzta magát, és keserűen tudatosult benne, hogy már egy éve így kezdődik minden reggele: belső szorítással. Egy éve annak a bizonyos „csak pár hétnek, amíg anya talál magának lakást”.
Erzsébet kilépett a folyosóra, de a konyha felé sem pillantott, egyenesen a fürdőbe ment. Nóra meghallotta a zár kattanását, és halkan kifújta a levegőt. Még kapott néhány perc nyugalmat.
Márk akkor jelent meg, amikor a reggeli már az asztalon várta. Leült a megszokott helyére, kezébe vette a telefonját, és azonnal a képernyőbe mélyedt. Nóra elé tette a tányért. A férje fel sem nézett.
– Jó reggelt – szólalt meg Nóra.
– Aha – morogta Márk.
Erzsébet éppen akkor lépett be, amikor Nóra teát töltött magának. Végignézett az asztalon, felkapta a villát, megemelte a rántotta szélét, majd megfordította. Egy áttetsző csepp olaj szétfolyt a tányéron.
– Már megint túlsütötted – sóhajtott fel. – Ennyire nehéz megjegyezni? Márknak lágy sárgája kell, gyenge a gyomra. Hányszor mondjam még el?
– Most vettem le a tűzről, talán még jó lesz – felelte Nóra nyugodt hangon.
– Talán – utánozta gúnyosan Erzsébet. – Nálad mindig minden csak talán. Egy háztartást határozottan kell vezetni, nem ilyen „majd meglátjuk” módon.
Márk tovább evett, a fejét sem emelte fel. Nóra ránézett, hátha legalább egy apró jelzést kap tőle, egy fél szót, valamit, amiből érezheti, hogy nincs teljesen egyedül. De a férfi csak bekapott egy darab kenyeret, és tovább görgette a híreket. Nóra összeszorította a száját, majd a mosogatóhoz lépett. Tudta, hogy ha reggel vitába kezd, azzal egész napra muníciót ad az anyósának. Így hát ismét lenyelte.
– Ma később érek haza – mondta, miközben megtörölte a kezét egy konyharuhában. – Megbeszélésem lesz a regionális igazgatóval. Fontos hívás, Debrecenből is bekapcsolódnak.
Erzsébet megvetően horkantott.
– Egy asszonynak az otthonával kellene törődnie, nem értekezletekre rohangálnia. Márk, mondd már meg neki te is.
– Anya nem mond hülyeséget – dünnyögte Márk, továbbra is a telefonját bámulva.
Nóra egy pillanatra megdermedt, aztán szó nélkül kiment a konyhából. Az előszobában már a kabátját vette fel, amikor elkapta a beszélgetés foszlányait.
– Még egy rendes reggelit sem tud megcsinálni. És te ezt hagyod, fiam?
– Ugyan már, anya, ne húzd fel magad.
Nóra nem akart többet hallani. Kilépett, becsukta maga mögött az ajtót, és egy másodpercre a homlokát a hideg fához támasztotta. A lépcsőházban régi vakolat és idegen cigarettafüst szaga keveredett. Mély levegőt vett, majd elindult a lift felé.
Az irodába tartó buszon az ablakon nézett kifelé, közben pedig visszafelé pörögtek benne az emlékek. Eszébe jutott, milyen volt minden az elején. Márk akkoriban egy építőipari cégnél dolgozott menedzserként. Vidám volt, figyelmes, gyakran homlokon csókolta, és azt mondogatta: „Olyan fészket rakunk magunknak, hogy mindenki irigyelni fog minket.” Amikor meghalt Nóra nagymamája, és ráhagyta a lakást, Márk mellette állt, segített a felújításban, és egy ideig valóban boldogok voltak.
Aztán jött a leépítés, Márk elveszítette az állását. Azt mondta, szabadúszóként fog dolgozni, ez még jobb is lesz, mert több ideje marad a családra. Nóra belement, bár akkoriban még nem keresett sokat: beszerzési menedzserként dolgozott egy kisebb cégnél. Mégis hitt benne, hogy megoldják. Hiszen egy csapat voltak.
A szabadúszás azonban nem indult be. Márk elvállalt néhány apró megbízást, amelyek alig hoztak valamit, később pedig már nem is nagyon keresett újakat. Mindig volt magyarázata: „rossz a piac”, „az ügyfelek nem fizetőképesek”, „ki kell várni”. Nóra nem veszekedett. Inkább pluszórákat vállalt, aztán mellékállást, később előléptették: előbb vezető beszerző lett, majd osztályvezető. Mindent ő vitt a hátán. A nagymama lakásához kapcsolódó tartozást már régen rendezte, de a rezsi, az élelmiszer, a ruhák, a háztartási gépek és minden egyéb kiadás az ő fizetéséből ment.
Amikor Erzsébet megkérdezte, lakhatna-e náluk „átmenetileg”, Nóra nem tiltakozott. Azt gondolta, talán még jól is jön: Márk nem lesz egyedül napközben, az anyósa pedig segíthet a ház körül. Csakhogy a segítségből lassan megszállás lett. Erzsébet először átrendezte az összes edényt a konyhaszekrényekben, mert szerinte „úgy praktikusabb”. Aztán helyet kért a nappali egyik polcán a könyveinek. Utána Nóra holmijait pakolta át a gardróbban, hogy beférjenek a ruhái és a savanyúságos dobozai. Egy idő után pedig már kérdezni sem kérdezett.
Nóra apránként próbálta visszaszerezni a saját terét, de minden alkalommal ugyanabba a falba ütközött: Márk kivétel nélkül az anyja mellé állt. „Te vagy itt a háziasszony – mondogatta mosolyogva –, légy nagyvonalú.” Nóra pedig nagyvonalú volt. Újra és újra.
Aznap tényleg tovább bent maradt a munkahelyén. A megbeszélés jól sikerült: a regionális igazgató megdicsérte az osztályát, a végén pedig bejelentette, hogy Nóra negyedéves prémiumot kap. Nem is keveset. Elég lett volna belőle egy új sütőre, amelyről már régóta ábrándozott, és még egy kisebb nyaralás előlegére is maradt volna. Jó kedvvel jött ki az irodából, vett néhány süteményt teához, majd hazaindult.
Amint kinyitotta a lakás ajtaját, megcsapta az ecet és a babérlevél nehéz illata. Erzsébet megint befőzött. Nóra belépett az előszobába, és megtorpant. A gardrób ajtaja tárva-nyitva állt, az ő ruhái pedig – ruhák, blúzok, gondosan összehajtogatott pulóverek – kupacban hevertek a folyosón. Erzsébet egy sámlin állt, és nagy összpontosítással rakosgatta a savanyúságos üvegeket az imént felszabadított polcra.
– Mi folyik itt? – kérdezte Nóra, és letette a táskáját a földre. A tekintete a saját holmijain állapodott meg.
– Nem látod? Helyet csinálok – felelte Erzsébet anélkül, hogy megfordult volna. – Annyi ruhád van, mint valami úrinőnek, az én befőttjeim meg a folyosón ácsorognak. Télen majd ennétek az uborkát, igaz? Honnan veszed akkor? A boltból, azt a mérgezett vacakot?
– Erzsébet, megkértem, hogy ne nyúljon a dolgaimhoz. Ez az én gardróbom.
Az anyósa lassan hátrafordult, és fentről lefelé nézett rá, olyan arckifejezéssel, mintha egy különösen értetlen gyerekkel beszélne.
– Te itt senki vagy – mondta súlyosan. – Minden, ami ebben a lakásban van, Márkért van. És az ő érdekében nekem gondoskodnom kell arról, hogy legyen tartalék a házban. Te pedig csak útban vagy.
Nóra torkába forró hullám kúszott fel. Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor Márk kilépett a nappaliból.
– Mi ez a zaj?
– Márk, magyarázd már el a feleségednek, hogy az étel fontosabb, mint a rongyai.
Nóra a férjére nézett. Márk megvakarta a tarkóját, aztán békítő, leereszkedő hangon szólalt meg, ahogy az ember egy hisztis gyereket próbál csitítani.
– Nóri, azért tényleg rengeteg cuccod van. Anya meg értünk fáradozik. Ne csináljunk már ügyet a semmiből.
– A semmiből? – Nóra alig hitt a fülének. – Kidobálta a ruháimat a folyosóra.
– Nem dobálta ki, csak összerakta. Tedd be őket a hálószobai szekrénybe, ennyi az egész.
Nóra felváltva nézett rájuk. Erzsébet karba tett kézzel állt, arcán diadalmas nyugalommal. Márk pedig enyhe bosszúsággal figyelte őt, mintha éppen Nóra lenne az, aki fölöslegesen zavarja meg a lakás békéjét.
Nem szólt semmit. Felemelte a holmijait, egyiket a másik után, és szépen elrendezte őket a hálószoba ágyán. Ezután kiment a konyhába, bekapcsolta a vízforralót, leült az asztalhoz, és egyetlen pontra meredt. Belül valami megrepedt benne. Nem hangosan, nem látványosan, inkább csendesen, alig hallhatóan, mint amikor tavasszal a folyón megpattan a jég. Ült, és újra meg újra ugyanaz a gondolat járt a fejében: „Ez az én lakásom. Az enyém. Mégis idegen vagyok benne.” Hosszú idő óta először ez a felismerés nem könnyeket hozott. Hideg, tiszta és nagyon nyugodt haragot ébresztett benne.
Másnap Nóra a megszokottnál korábban ért haza. A prémium gondolata még mindig kellemesen melengette, de nem volt kivel megosztania az örömét. Levette a kabátját, cipőt cserélt, majd a konyhába ment. Erzsébet a nappaliban ült a tévé előtt, Márk pedig bezárkózott a hálószobába a laptopjával, játszott. Nóra benézett hozzá.
– Ettél már? Vacsorát készítek.
– Nem, nem vagyok éhes. Anyával bekaptunk valamit.
– Rendben. Akkor csinálok magamnak.
Vállat vont, és visszament a konyhába. Elővette a hűtőből a darált húst, mellé krumplit, hagymát és kenyeret a panírozáshoz. Felkötötte a kötényt, és munkához látott. A fasírtot a nagymamája receptje szerint készítette: fele rész darált hús, fele rész reszelt krumpli, egészen apróra vágott hagyma, tojás, só, bors, és a végén egy kanál tejföl, hogy puha maradjon. A keze magától végezte a megszokott mozdulatokat, és ez a rutinszerű csend valamelyest megnyugtatta. A tűzhelyen már forrni kezdett a víz a krumplipüréhez.
A konyhát lassan betöltötte a piruló hagyma, a hús és a forró vaj illata. Nóra némán tette a dolgát.