— …hogy már-már a családhoz tartozom.
— A családtagok előbb megkérdezik az embert — felelte Eszter. — Nem pedig kész helyzet elé állítják.
— Hiszen most is kérdezem! Itt állok előtted, és kérdezem: maradhatok?
— Nem.
A szó után olyan csönd ereszkedett közéjük, mintha hirtelen minden hang elakadt volna a kertben. A szél végigborzolta az almafák lombját, valahonnan messziről kutyaugatás hallatszott. Ilona egyik lábáról a másikra nehezedett, mintha a föld is bizonytalanná vált volna alatta.
— Eszter, gondold már meg — mondta aztán csendesebben. — Hová menjek most? A taxi elment, a csomagjaim itt vannak. Legalább egy éjszakára engedj be.
— Egy éjszakára? — Eszter lassan megrázta a fejét. — Ismerem magát, Ilona. Ma egy éjszaka, holnap még egy, aztán egy hét, végül egy egész hónap. Nem.
— De most mégis hova menjek? — Ilona hangja megbicsaklott.
— Hívja fel a fiát. Márk majd eljön magáért.
— Márk és Júlia elutaztak hétvégére! Valami panzióban vannak a város mellett, nem érem el őket.
Eszter hallgatott pár másodpercig. Lehetett így. Lehetett igaz. De ettől még nem lett az ő gondja.
— Rendeljen taxit, és menjen vissza a városba — mondta végül. — Telefonja van.
— Eszter, legalább egy kis szégyen lenne benned… — kezdte Ilona, de nem fejezte be.
Eszter megfordult, bement a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Aztán az ablakhoz lépett.
Ilona még állt egy darabig a kiskapunál. Talán egy percig, talán tovább. Végül odébb ment, leült a saját utazótáskájára, elővette a telefonját, és tárcsázott. A készüléket a füléhez szorította, hosszan várt, majd leengedte a kezét. Úgy látszott, senki sem vette fel. Újra próbálkozott. Megint hiába.
Eszter a függöny mögül figyelte. A mellkasában nem volt káröröm, sem elégedettség. Csak valami hideg, tiszta nyugalom. Kemény volt, de nyugalom.
Bement a hálóba, átöltözött farmerbe és pólóba. Egy kisebb táskába bedobta az iratait, a pénztárcáját, a töltőjét és egy könyvet. A hátsó ajtón távozott, hogy Ilona ne lássa meg, megkerülte az épületet, kinyitotta a kocsibejáró kapuját, majd kisétált az útra, amely a buszmegállóhoz vezetett. Húsz perce volt az indulásig. Elérte.
A városi lakásban kinyitotta az ajtót, kiment a konyhába, leült a hokedlire, és hosszú ideig csak a falat nézte. Aztán bekapcsolta a telefonját. Hét nem fogadott hívás várta: három Júliától, kettő Márktól, kettő ismeretlen számról. Az utóbbi minden bizonnyal Ilona lehetett.
Júlia üzenetet is írt: „Anya, mi történt? Ilona azt mondja, hogy kint hagytad az utcán. Azonnal hívj fel.”
Eszter nem telefonált vissza. Csak ennyit írt: „A városban vagyok. A nyaralót bezártam. Ilona meghívás nélkül érkezett, nem engedtem be. Hazajöttem.”
Egy perccel később megszólalt a mobil. Júlia hangja szinte kirobbant a készülékből.
— Anya, elment az eszed?! Felfogod, mit csináltál? Ott ült az út szélén, egyedül, csomagokkal! Ezt te komolyan így gondoltad?
— Igen, el tudom képzelni — válaszolta Eszter. — Hívott taxit?
— Miféle taxit? Nem volt nála pénz taxira! Márk utalt neki, de mire odaért az autó, egy órán át ült a kerítés mellett. Megaláztad őt!
— Engem nem aláztatok meg? — kérdezte Eszter halkan. — Amikor öt éven át természetesnek vettétek a vendégszeretetemet, aztán úgy döntöttetek, hogy a házamról nélkülem is rendelkezhettek? Az nem volt megalázó?
Júlia elhallgatott.
— Anya, ez nem ugyanaz.
— De, Júlia. Pontosan ugyanaz. Csak hozzászoktatok, hogy én nem szólok semmiért.
Ezzel megszakította a hívást. Lefeküdt, és szinte azonnal elaludt. Régóta először álomtalan, mély alvásba zuhant.
Eszter tudta, hogy Ilona végül visszakerült az egyszobás lakásába. Azt is tudta, hogy Júlia megsértődött. És azt is sejtette, hogy Márk dühös — talán nem is annyira az anyja miatt, inkább Júlia, meg a botrány miatt. Mégsem tudott mást tenni. Pontosabban tudott volna. Csak már nem akart.
Hétfőn visszament a nyaralóba. A saját kulcsával kinyitotta a kaput, végigsétált az udvaron a házig. Minden ugyanott volt: a veranda, a virágok, az almafák. Csak a kerítés tövében hevert egy zacskó. Eszter lehajolt érte. Zokni volt benne. Kézzel kötött, szürke gyapjúból, fonott mintával. Mellette egy cetli, kockás füzetlapból kitépve, reszketeg betűkkel teleírva.
„Eszter. Megértettem. A zokni meleg, ősszel jól jön majd. I.”
Eszter megfordította a papírt. A hátoldalán apró betűs utóirat állt: „Augusztusban eljöhetek? Egy hétre. Ha te hívsz.”
A zoknit betette a komódba, a cetlit pedig egy könyv lapjai közé csúsztatta. Aztán kiült a lépcsőre. A nap melegen sütötte a vállát, az almafák között poszméhek zümmögtek. És hosszú idő óta először érezte azt, hogy valóban otthon van.
Augusztusban ő telefonált először.
— Ilona, jöjjön szombaton — mondta. — Sütök pitét.
Ilona megérkezett. Taxival. Egyetlen táskával.
Gyakran összekeverjük a türelmet a jósággal, a rokonságot pedig azzal a joggal, hogy beleszóljunk valaki más életébe. Ön szerint hol húzódik a határ a vendégszeretet és az önfeladás között?