— Anya, Ilona nem jön ma — kezdte Júlia halkan. — Tegnap telefonált, hogy nincs jól, felment a vérnyomása. De ne aggódj, egy hét múlva ideér. Azt mondta, szeretné nálad tölteni az egész nyarat.
Eszter mezítláb állt a tornácon. A deszkák átmelegedtek a naptól, kellemesen sütötték a talpát.
— Hogy érted azt, hogy az egész nyarat? — kérdezte lassan.
— Hát, anya… — Júlia elakadt, mintha előre tudta volna, hogy ebből baj lesz. — A lakásában elviselhetetlen a hőség. Itt meg jó levegő van, nagy a hely, te pedig úgyis egyedül vagy.
Eszter nem felelt rögtön. Márk Júlia mögött ácsorgott, a cipője orrát nézte. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, de egy szót sem szólt.
— Csakhogy én nem hívtam meg — mondta végül Eszter csendesen.
— Anya, most komolyan? — Júlia széttárta a karját. — Nem valami idegenről beszélünk. Ő a leendő unokád nagymamája. Ugye nem akarod azt mondani, hogy zavar?
Eszter a lányáról Márkra emelte a tekintetét.
— Márk, szerinted ez így rendben van?
A férfi felnézett. Eszter mindig tisztességes fiúnak tartotta: dolgozott, szerette Júliát, segítette az anyját. Most mégis ugyanaz a bűntudatos tehetetlenség ült a szemében, mint Júliáéban.
— Eszter asszony — szólalt meg, és Eszternek rögtön feltűnt, hogy öt év alatt először nevezte így, nem pedig a megszokott, bizalmasabb formában. — Tudom, hogy ez kellemetlen. De neki tényleg nehéz egyedül. Itt meg csend van, kert, levegő.
— Ez itt a nyaralóm — válaszolta Eszter. — Az enyém. A férjemmel együtt építettük. Én itt élek. És nem állok készen arra, hogy egész nyárra megosszam Ilonával.
Nehéz csend ereszkedett közéjük. Júlia kinyitotta a száját, aztán inkább becsukta. Márk megdörzsölte az orrnyergét.
— Anya, mi van veled? Eddig sosem volt bajod ezzel.
— Eltűrtem — mondta Eszter. — Öt éve tűröm. Szombat, vasárnap, azt mondtam, rendben. De három hónap? Nem.
Júlia arca megkeményedett. A hangjába sértettség vegyült.
— De hát család vagyunk. Mindig te mondtad, hogy ez a ház mindenkié, jöjjünk, amikor csak akarunk.
— Mondtam. Most pedig azt mondom, hogy nem akarom. Elfáradtam. Szeretnék végre egyedül lenni.
Márk óvatosan megérintette Júlia könyökét.
— Júlia, hagyjuk most.
— Nem, várj — húzta el a karját Júlia. — Anya, felfogod, hogy Ilona már teljesen beleélte magát? Pakol. Várja. Most mégis mit mondjak neki?
— Az igazat — felelte Eszter. — Hogy én erre nem vagyok kész.
Júlia felszisszent, mintha sírás fojtogatná. Márk átkarolta a vállát. Eszter a tornácról nézte őket, és érezte, ahogy valami hideg, kemény csomó növekszik a mellkasában. Nem harag volt, nem is sértettség, inkább keserű bizonyosság: ami most történik, az mindent megváltoztat. Végleg.
— Jó, anya — mondta Júlia halkan. — Kérlek, gondold át.
Egy héttel később, péntek este Eszter a verandán ült, könyvvel az ölében. A nap már lemenőben volt, a fénye sűrűn, sárgán csorgott át az üvegen, szinte tapinthatóan. Éppen lapozott volna, amikor motorhang ütötte meg a fülét. Nem Márk autója volt. Ez magasabban, vékonyabban zümmögött, afféle kis kocsi hangja lehetett.
Letette a könyvet, és kinézett az ablakon.
A kapu előtt taxi állt. Ilona szállt ki belőle.
Először a hátsó ülésről húzta elő a nagy, kockás táskáját, azt, amellyel mindig érkezni szokott. Aztán lehajolt, és egy másik csomagot is kivett. Utána egy hátizsák következett. Eszter három táskát számolt össze meg egy hátizsákot. Végül Ilona még egy utazóbatyut is kirángatott, olyat, amellyel az ember nem hétvégére indul, hanem hetekre. Vagy egy egész nyárra.
Eszter odament az ajtóhoz, de nem nyitotta ki.
Ilona kifizette a taxist, megigazította a kendőt a fején, majd határozott léptekkel a kapu felé indult. A kapu zárva volt. Megrántotta, de nem engedett. A kerítés fölött belesett, meglátta Esztert a verandán, és integetni kezdett.
— Eszterkém! Nyisd ki! Megjöttem!
Eszter mozdulatlan maradt.
Ilona újra megrángatta a kaput. Aztán a kerítés bal oldalához ment, ahol a deszkák között rés tátongott.
— Eszter! Mi van veled? Nyiss már kaput! Nehéz a csomagom, a taxi meg már elment!
Eszter kilépett a tornácra. Megállt, karját összefonta a mellén. Amint Ilona meglátta, széles mosolyt erőltetett az arcára.
— Na végre! Nem hallottad, hogy szóltam?
— Miért jött ide? — kérdezte Eszter.
Ilona mosolya megfeszült.
— Hogyhogy miért? Júlia biztosan mondta, hogy egész nyárra érkezem. Ugye nincs ellenedre?
— De. Ellene vagyok — mondta Eszter.
Ilona megtorpant. A keze, amellyel épp a kendőjéhez nyúlt volna, félúton megállt a levegőben.
— Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy. Nem vagyok erre kész. Egy hete megmondtam Júliának, hogy nem szeretném, ha nálam lakna egész nyáron.
Ilona idegesen beharapta az ajkát. A szeme összeszűkült.
— Eszter, mi ütött beléd? Öt éve járok ide. Én tényleg azt hittem.