Eleinte havonta egyszer jöttek. Aztán már kétszer. Később pedig, ha az eső nem szólt közbe, minden hétvégén megjelentek.
Júlia és Márk az ezüstszínű autójukkal érkeztek. Ilonát a városban vették fel, onnan nagyjából negyven percet mentek az országúton, majd még tíz percet zötykölődtek a földúton, mire kiértek Eszter hétvégi házához.
Eszter ilyenkor mindig kiment a kapuig. Mosolygott, megölelte a lányát, Márknak pedig biccentett.
– Szervusz, Márk. Milyen volt az út?
Ilona az első ülésről szállt ki. Mindig elöl ült, mert a térdei miatt hátul kényelmetlen lett volna neki. Amint talajt ért a lába, máris élénken, szinte vidáman szólt oda:
– Eszterkém, na, hogy vagy itt egymagadban? Nem unatkoztál?
Eszter verandája tágas volt, körülbelül tizenöt négyzetméteres, üvegezett, és közvetlenül a kertre nyílt. Állt benne egy régi kanapé, egy asztal, két fotel meg egy televízió, amely mindössze három csatornát fogott, mert az antenna sosem működött igazán rendesen.
Ilona érkezés után rögtön elfoglalta az ablak melletti fotelt.
– Itt jobb a fény a kötéshez – mondta mindig, mintha ezt minden alkalommal szükséges volna megindokolnia.
Márk leült a kanapéra, elővette a telefonját, és csendben görgetni kezdett rajta valamit. Júlia pedig bement az anyja után a konyhába, hogy segítsen.
Eszter ebédet főzött: levest, valami másodikat, hozzá aszalt gyümölcsből kompótot. Ilona nem állt oda mellé, nem vette ki a kezéből a fakanalat, de a tanácsait nem tartotta magában.
– Eszter, egy kis petrezselyemgyökeret tehetnél a levesbe, attól sokkal finomabb lesz.
Vagy:
– A kompótot azért ne cukrozd túl, tudod, könnyen émelyítő lesz.
Eszter ilyenkor csak bólintott. Végül is nem esett nehezére beledobni a levesbe azt a petrezselyemgyökeret.
Szombat esténként teát ittak. Márk a munkájáról mesélt: motorokról, ügyfelekről, akik három évig nem cserélnek olajat, aztán csodálkoznak, ha kopogni kezd a gép. Ilona a régi munkahelyét emlegette, az autótelepet, a diszpécserszobát, a fiatalkorát. Júlia többnyire hallgatott, legfeljebb néha szúrt közbe egy-egy szót.
Eszter töltögette a teát. Tíz óra körül Márk már a fotelben bóbiskolt, Ilona elpakolta a kötését a táskájába, aztán lassan mindenki nyugovóra tért.
A vendégeknek Eszter a második emeleti szobában ágyazott meg. Ott volt egy kétszemélyes ágy és egy összecsukható pótágy. Vasárnap reggel elkészítette a reggelit, később az ebédet, utána pedig elindultak hazafelé. Amikor elmentek, Eszter elmosogatott, felsöpörte a verandát, kiöblítette és beszappanozta a törölközőket, majd kiült a lépcsőre, és nézte, hogyan bukik le a nap a kert mögött.
Így telt el öt év.
A harmadik év táján egyszer megpróbálta óvatosan szóba hozni Júliának.
– Júlia, mondd csak… Ilona most már tényleg minden hétvégén jönni fog? Kicsit elfáradok. A főzés, a takarítás… tudod.
Júlia bűntudatosan pillantott rá.
– Anya, mit csináljunk? Márk nem hagyhatja őt egyedül. Egész héten a négy fal között ül, szüksége van levegőre. Te ezt biztosan megérted.
Eszter értette. Legalábbis ezt mondta magának. És nem hozta fel többé.
Tavaly történt az a bizonyos eset az eperrel. Eszter új fajtát ültetett: korai, nagy szemű, illatos epret. Három ágyásba összesen húsz tövet tett. Trágyázta, öntözte, lazította körülötte a földet. Június közepére beérett a termés: piros volt, édes, erős illatú. Eszter tálba szedte, mert lekvárt akart főzni belőle télire.
Az egyik szombaton Ilona kiment a kertbe egy bögrével a kezében, és fél óra múlva tele bögrével tért vissza.
– Jaj, Eszterkém, ez az eper valami mennyei. Szedtem egy keveset, ugye nem bánod?
Eszter azt felelte, hogy nem bánja. Vasárnap Ilona megint szedett. A következő hétvégén úgyszintén. A végén Eszter hat üveg helyett mindössze kettő üveg lekvárt tudott eltenni. Ilona csak legyintett:
– Semmi baj, jövőre majd többet ültetsz.
Eszter valóban többet ültetett. De odabent, valahol mélyen, mintha megrepedt volna benne valami.
Ettől kezdve észrevette az apróságokat is. Hogy Ilona saját teát hoz, de a cukrot Eszteréből használja. Hogy a vendégek után a törölközők idegen szappanszagot árasztanak. Hogy Márk, amikor a tetőn segített, a padláson hagyta a sáros kesztyűjét és egy üres limonádés palackot.
És azt is, hogy Júlia már nem úgy telefonál: „Anya, elmehetünk hozzád a hétvégén?” Hanem így: „Anya, szombaton megyünk.” Ez már nem kérdés volt, hanem közlés.
Májusban Eszter a megszokott rend szerint nyitotta meg a házat a szezonra. Felásta az ágyásokat. Retket vetett. Alaposan felmosta a verandát. Pénteken aztán Júlia hívta.
– Anya, holnap megyünk. Márk hozza az anyját is.
– Rendben – mondta Eszter.
Szombaton reggel hétkor kelt. Lezuhanyozott, kását főzött, megitta a teáját. Kilenc körül rendbe tette a verandát, a kanapéra plédet terített, az asztal közepére pedig vázát állított nárciszokkal. Az első sárga virágok voltak, egyenesen a virágágyásból vágta őket. Tízkor meghallotta a motor zúgását. Kilépett a tornácra.
Az autó megállt a kapu előtt. Csapódott egy ajtó. Aztán még egy. Eszter összevonta a szemöldökét, mert máskor három ajtó szokott becsapódni. Jobban odanézett. A kocsiból Júlia és Márk szállt ki. Rajtuk kívül senki.
Júlia odament a kapuhoz, és benyitott. A kapu nem volt bezárva; Eszter csak éjszakára szokta kulcsra fordítani. A lánya arca zavartnak látszott.