Pénteken Eszter még egyszer átszámolta a buszra félretett aprót, és kiderült, hogy nagyjából harminckét forint hiányzik. Elvileg felválthatott volna egy négyszáz forintost a megálló melletti kis bódéban, vehetett volna valami jelentéktelen apróságot, csakhogy ahhoz legalább negyedórával korábban kellett volna elindulnia. Már így is késésben volt.
Végül benyúlt az előszobában lógó, régi széldzseki zsebébe, és az ujjai alatt megcsörrent egy rég elfelejtett, körülbelül negyven forintos érme, amely még az előző ősz óta lapult ott.
A busz hét perc múlva befutott. Eszter az ablak mellé ült, a táskáját az ölébe húzta, és csak akkor engedte ki hosszan a levegőt.
A telki szezont, mint minden évben, május elején nyitotta meg. Egyedül érkezett, két nagy szatyorral és egy hátizsákkal. Kinyitotta a házat, kiszellőztette a szobákat, átnézte a csöveket, nem ereszt-e valahol a víz.
Szerdán felásott két ágyást a zöldféléknek, és retket vetett. Csütörtökön lesikálta a verandát. Péntek reggel pedig telefonált a lánya.
– Anya, szombaton kimennénk hozzád – mondta Júlia. A hangjában ott bujkált a bűntudat, Eszter azonnal meghallotta. – Márk az anyukáját is hozná. Ugye nem gond?
Eszternek nem volt ellene kifogása. Már öt éve nem volt ellene kifogása.
Öt év alatt rengeteg szombat és vasárnap gyűlt össze. Számtalanszor kellett félreraknia idegen sportcipőket a verandán, hogy egyáltalán odaférjen a saját nyugágyához. Ugyanennyiszer vett túrót és tejfölt kétszer akkora mennyiségben, mint amennyire egyedül szüksége lett volna.
És ugyanilyen gyakran talált a mosogatóban elöblítetlen bögréket, kanalakat.
A veje, Márk egy teherfurgonokat javító műhelyben dolgozott művezetőként. Tisztességes, férfias munka volt, értett is hozzá, ügyes keze volt, de annyira kifáradt, hogy szombat estére sokszor már a verandán álló fotelben elaludt.
Az édesanyja, Ilona, aki korábban egy autótelepen dolgozott diszpécserként, rendszerint mellette ült és kötött. Mindig kötött valamit: zoknit, sálat, apró terítőket. A kötőtűk egyenletesen kattogtak, akár egy óra, és Eszter néha azon kapta magát, hogy ez a monoton hang megnyugtatja.
Nem voltak rossz emberek. Márk például segített, amikor beázott a tető: maga mászott fel, és saját kezűleg cserélte ki a paladarabot. Ilona pedig káposztás pitét hozott, méghozzá igazán finomat, ezt Eszter becsülettel elismerte.
Csakhogy a piték szombat reggel érkeztek, vasárnap este pedig Eszter sikálta le a tepsiről az odaégett zsírt, mert Ilona az ő konyhájában sütött, és rendre elfelejtett alufóliát tenni alá.
Eszter soha egyetlen szemrehányó szót sem ejtett. Júlia és Márk szépen éltek, szerették egymást, gyerekük még nem volt, de nagyon vágytak rá. A városban béreltek lakást, egy alvónegyedben, földszinten: nyirkos volt, a fák miatt sötét, a felső szomszédok pedig állandóan dübörögtek.
A telek nekik menedéket jelentett. Ilonának úgyszintén. Neki egy egyszobás lakása volt egy régi, lift nélküli panelház ötödik emeletén, kertje pedig soha életében nem akadt. A férje, Márk apja, úgy tizenöt éve elment egy nőhöz, akinek háromszobás lakása és külvárosi telke volt, Ilona pedig ott maradt a televízióval, a kötőtűivel és a fájós térdeivel.
Eszter mindezt értette. Értette, és hallgatott.
A telek az övé volt. Teljes egészében, papíron is, jogilag is. A férjével vették még 1994-ben: határnyi kis föld, az illemhely az udvaron. A házat a férje maga építette, a két kezével. A téglát egy öreg autóval hordta, a cementet teknőben keverte.
Amikor végre elkészült, beköltöztek. Eszter úgy emlékezett arra a napra, mintha tegnap lett volna: május elseje, ragyogó napfény, a férje nevet, és azt mondja: „Na, gazdasszony, átveszed a palotát?” Nyolc évvel később meghalt. A szíve állt meg munka közben.
Eszter magára maradt. A telek lett számára a kapaszkodó: az egyedüllét ellen, a városi fullasztó levegő ellen, és a saját gondolatai elől is oda menekült.
Amikor Júlia férjhez ment, Eszter szinte teljesen kiköltözött a telekre. Áprilistól októberig ott lakott, a városi lakásába csak télire tért vissza. A kétszobás otthon, amelyet még a nyolcvanas években kaptak a férjével a gyártól egy kilencemeletes panelházban, az ő nevén volt. Ahogy a telek is.
Amikor Márk először hozta magával az édesanyját, az egész egyszeri alkalomnak tűnt. „Anya, kijöhetünk Márkkal szombaton? És az anyukáját is elhoznánk, hadd legyen egy kicsit levegőn.” Eszter akkor még meg is örült. Négyesben vidámabb lesz, teáznak, beszélgetnek.
Ilona nem volt buta asszony, humora is akadt, bár kétségtelenül megvolt benne annak az embernek a hajlama, aki egész életében szeretett irányítani. „Eszter, miért ültetted ilyen ritkára a hagymát? Sűrűbben kellene.”
„Eszter, a sót műanyag dobozban tartod? Hát így benedvesedik. Vegyél inkább üveget.”
Eszter mindezt az életkorának tudta be. Ilona hatvanhét éves volt, hét évvel idősebb nála.
Aztán az egyszerinek indult látogatás lassan szokássá vált.