Anna felemelte a fejét, ujjai lassan lecsukták a laptop fedelét, majd nyugodtnak tűnő, de már érezhetően élesebb hangon kérdezett vissza:
— Pontosan milyen helyzetről beszélsz?
— Hogyhogy milyenről? — Gábor türelmetlenül megvonta a vállát. — Egy hete nincs munkád. Egyetlen fillért sem hozol haza. A lakás fenntartásának költségei viszont nem tűntek el csak azért, mert te felmondtál. A rezsit ugyanúgy be kell fizetni minden hónapban, az internetet sem adják ingyen, enni is kell, tisztítószerekre is szükség van…
Anna összehúzta a szemöldökét. Megfeszült benne valami, miközben próbálta megfejteni, hová akar kilyukadni a férje, és mi az a gondolat, amit ilyen kerülő úton próbál elővezetni.
— Gábor, ezt már többször is elmagyaráztam neked, elég részletesen. Ez átmeneti állapot. Nem marad így. Legalább tíz helyre elküldtem az önéletrajzomat, jövő héten két komoly interjúm is lesz nagyobb cégeknél. Ráadásul van félretett pénzem is az első időszakra, hogy ne legyek kiszolgáltatva, amíg újra munkába állok.
— Félretett pénzed? — kérdezett vissza a férfi, és valami kellemetlen, gúnyos mosoly futott át az arcán. — Anna, nézzük már egy kicsit józanul a dolgokat, illúziók nélkül. Jelenleg nem dolgozol. Rendszeres bevételed nincs. Ez a lakás viszont folyamatosan viszi a pénzt. És mi jön ki ebből a végén? Az, hogy én cipelem egyedül az összes anyagi terhet?
Anna nagyon lassan, óvatos mozdulattal letette a laptopot a kanapé előtti alacsony dohányzóasztalra. Közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Gábor arcáról. Úgy nézte, mintha nemcsak a szavait, hanem a mögöttük rejlő szándékot is ki akarná olvasni belőle.
— Gábor, te most egyáltalán miről beszélsz? — kérdezte halkan, de már nem volt benne semmi puhaság. — Egy hete mondtam fel. Hét nap telt el. És te máris úgy beszélsz, mintha valami végleges összeomlás történt volna?
A férfi néhány másodpercig hallgatott. Úgy tűnt, keresi a megfelelő megfogalmazást, mintha gondosan ki akarná választani azokat a szavakat, amelyekkel a legkevésbé tűnik támadónak. Aztán kimondott valamit, amitől Anna szó szerint mozdulatlanná dermedt.
— Figyelj, az elmúlt napokban sokat gondolkodtam ezen. Próbáltam átgondolni a helyzetünket. Ha most nincs munkád, és ebből következően pénzed sincs, akkor talán logikus lenne… szóval, egyelőre igazából nincs miért itt maradnod ebben a lakásban. Nem? Lehet, hogy jobb volna, ha átmenetileg visszaköltöznél a szüleidhez. Csak addig, amíg nem találsz valami rendes állást, és anyagilag újra talpra nem állsz.
A kis szobára hosszú, dermedt csend zuhant. Olyan teljes volt a némaság, hogy még az utcáról beszűrődő zajok is mintha elhaltak volna. Anna lassan, nagyon lassan fordult a férje felé egész testével. A szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett, majd hosszasan, aprólékosan szemügyre vette Gábort. Úgy nézte, mintha most látná először életében.
Azt próbálta eldönteni, valóban azt hallotta-e, amit hallott. Hogy ez tényleg komoly volt-e. Talán csak valami rosszul sikerült, ostoba tréfa, amelyet a férfi mindjárt visszavon, és nevetve hozzáteszi, hogy nem úgy gondolta. Talán félreértette. Talán a mondat jelentése nem az, ami elsőre arcul csapta.
De Gábor arckifejezése egyáltalán nem árulkodott tréfáról. Komoly volt, szinte tárgyilagos. Ott állt továbbra is abban a zárt testtartásban, karba tett kézzel, és nyugodtan várta Anna válaszát, mintha az imént a világ legtermészetesebb, legésszerűbb javaslatát tette volna.
Amikor Anna tudatáig végül teljes súlyával eljutott, mit is mondott neki a férje, rövid, éles nevetés szakadt ki belőle. Nem jókedvből. Nem derűből. Inkább a hirtelen feltörő felháborodás és a döbbenet préselte ki belőle ezt a száraz, keserű hangot.
— Bocsáss meg, lehet, hogy rosszul értettem valamit — szólalt meg kimérten, szinte szótagonként ejtve a mondatot. — Te most komolyan azt javasoltad, hogy költözzek ki a saját lakásomból? Abból a lakásból, amelyet én vettem meg a saját pénzemből?
Gábor hanyagul megrándította az egyik vállát, mintha jelentéktelen technikai részletről lenne szó.
— Jó, papíron persze a te neveden van, ezt nem vitatom. De négy éve házasok vagyunk, együtt élünk, családként. És ha jelenleg objektíven nézve semmivel sem járulsz hozzá a közös családi kasszához…
— Állj — emelte fel Anna hirtelen a kezét, és félbeszakította. — Itt és most állj meg. Először tisztázzunk valami nagyon egyszerűt. Mégis milyen alapon kezdtél el arról beszélni, hogy ebben a lakásban kinek van joga élni, és kinek nincs?
Gábor láthatóan igyekezett magabiztosabbnak tűnni. Kihúzta magát, megfeszítette a vállát, és olyan hangot próbált megütni, amelyben egyszerre volt határozottság és oktató fölény.
— Anna, próbálj meg érzelmek nélkül gondolkodni. Értsd meg, nem ellened irányul személyesen. Ez egyszerűen gyakorlati kérdés. Meg igazságossági. Most én vagyok az egyetlen, aki dolgozik ebben a családban. Én keresek pénzt, én fizetem a lakás fenntartását. Te pedig egész nap itthon ülsz. Hát ez így nem igazán logikus, ugye?
— Nem logikus? — Anna érezte, ahogy valami forró, súlyos indulat kezd felszökni benne, akár a láva egy kitörés előtt álló vulkán mélyén. — Gábor, te most úgy beszélsz az én saját lakásomról, mintha valami vitás, idegen ingatlan lenne, amelyhez neked bármiféle tulajdonosi közöd volna.
— Ne kapd már fel ennyire a vizet! — próbált a férfi hirtelen békülékenyebb hangra váltani. — Nem azt mondtam, hogy menj ki az utcára, és aludj a híd alatt. Csak felvetettem egy teljesen ésszerű megoldást. Pár hónapra, ideiglenesen menj a szüleidhez, amíg találsz egy rendes állást, és újra stabilan állsz anyagilag.
— A szüleimhez? — Anna felpattant a kanapéról, határozott léptekkel az étkezőasztalhoz ment, két tenyerét rátette a lapjára, és egyenesen Gábor szemébe nézett. Nem pislogott, nem fordította el a fejét. — Most nagyon figyelmesen hallgass meg, Gábor, és jegyezd meg egyszer s mindenkorra. Ez a lakás kizárólag az enyém. Egyedül az enyém, senki másé ezen a világon. Minden hivatalos irat szerint az én nevemen van, és én vettem meg, a saját, becsületesen megkeresett pénzemből. Jóval azelőtt, hogy összeházasodtunk volna. Sőt, még azelőtt, hogy egyáltalán megismertelek. Ahhoz pedig, hogy te mit gondolsz arról, ki lakhat itt és ki nem, ennek a lakásnak semmi, de semmi köze nincs. Felfogod egyáltalán, mit beszélsz?
Gábor néhány másodpercre látványosan elbizonytalanodott. Nyilvánvalóan nem számított ilyen kemény, ennyire határozott ellenállásra attól a nőtől, akit megszokott nyugodtnak, türelmesnek, alkalmazkodónak látni. Ám gyorsan összeszedte magát, és máris megpróbálta visszaterelni a beszélgetést arra a számára ismerős pályára, ahol nyomást gyakorolhatott rá.
— Na jó, most ne csinálj bolhából elefántot, és ne rendezz jelenetet. Én csak azt szeretném, hogy a családunkban minden korrekt és igazságos legyen. Ha én fizetek mindent ebben a háztartásban, akkor természetes, hogy a fontosabb kérdésekben nekem is legyen döntési jogom…
— Elég. Azonnal — mondta Anna.
Nem kiabált. Nem emelte sikoltásig a hangját. Mégis volt ebben a két szóban olyan sűrű, hideg erő, hogy Gábor rögtön elhallgatott, mintha elvágták volna a mondat közepén.
Anna lassan kiegyenesedett, de a tekintetét továbbra sem vette le róla.
— Mit fizetsz te pontosan? — kérdezte metszően. — Akkor bontsuk le szépen, tételesen. A rezsit? Rendben. Mindjárt elővesszük az összes számlát, és megnézzük. Az elmúlt három hónapban a teljes rezsit én fizettem ki a saját kártyámról. Az internetet és a televíziót szintén én rendeztem. Ami pedig a hűtőben lévő élelmiszereket illeti, azokat eddig mindig fele-fele arányban vettük.