Anna a nappalija széles ablaka mellett ült, ujjai között egy csésze már csaknem kihűlt kávét tartott, és a lassan alkonyatba süllyedő várost figyelte. A szemközti panelházak ablakaiban egymás után gyúltak ki a meleg, sárgás fények, valahonnan a távolból az esti forgalom tompa moraja szűrődött fel. Ez a lakás volt az ő külön kis világa: meghitt menedéke, bevehetetlen erődje, csendes kikötője. Nyolc évvel korábban vásárolta, még jóval azelőtt, hogy Gábort egyáltalán megismerte volna, és minden egyes forintját a saját, becsületes munkájával kereste meg hozzá.
Kétszobás lakás volt egy nyolcvanas években épült, átlagos panelház hatodik emeletén, a város egyik külső, alvónegyednek számító részén. Nem tartozott a fényűző ingatlanok közé, nem a belváros elegáns utcáiban állt, nem volt benne drága dizájnfelújítás, sem padlótól plafonig érő panorámaablak. De az övé volt. Teljesen, vitathatatlanul az övé. Az ő nevére került bejegyzésre, az összes tulajdoni papíron az ő adatai szerepeltek, minden hivatalos dokumentum őt jelölte meg tulajdonosként. Anna mindig úgy gondolt az otthonára, mint élete legbiztosabb támaszára, arra a helyre, ahová bármilyen külső vihar, baj vagy bizonytalanság elől visszavonulhat. Soha eszébe sem jutott volna, hogy ez a lakás egyszer alku tárgyává, nyomásgyakorlás eszközévé vagy valaki más önző számításainak részévé válhat.
Anna egy nagy szállítmányozási vállalatnál dolgozott vezető logisztikai szakértőként. Fuvarok és áruszállítások megszervezésével foglalkozott, beszállítókkal egyeztetett, igényes ügyfelekkel tartotta a kapcsolatot, és rengeteg dokumentációt kezelt. A munkája idegőrlő volt, nagy figyelmet és folyamatos készenlétet követelt, ugyanakkor szerette, mert kihívást jelentett, és nem engedte, hogy belesüppedjen a megszokásba. A fizetése nem számított mesésnek, de megbízhatóan érkezett, és elegendő volt ahhoz, hogy kényelmes, tisztességes életet éljen: befizesse a rezsit, jó minőségű élelmiszert vásároljon, időnként megengedjen magának egy-egy új ruhadarabot, vagy hétvégére elutazzon valahová kikapcsolódni.
Az állás elvesztése teljesen váratlanul érte, mintha derült égből csapott volna le a villám. A cég kemény nemzetközi korlátozások alá került, a legnagyobb külföldi partner egyik napról a másikra felmondta az évek óta működő szerződéseket, leállította a szállításokat, és minden addigi kötelezettségvállalásától elzárkózott. A vállalatnál hamarosan fájdalmas, széles körű leépítések kezdődtek, szinte minden részleget érintve. Annát személyesen hívta fel a vezérigazgató, udvariasan behívatta a harmadik emeleten lévő tágas irodájába, majd hűvös, tárgyilagos hangon közölte vele, hogy a pozícióját a következő hónap első napjától megszüntetik. Természetesen megkapja a törvény szerint járó végkielégítést és kártérítést a korai szerződésbontás miatt, valamint részletes, kifejezetten kedvező ajánlólevelet is írnak számára, felsorolva az érdemeit. De állás többé nincs, és belátható időn belül nem is lesz.
Anna a rossz hírt saját magát is meglepő nyugalommal fogadta. Nem tört ki sírásban, nem rendezett jelenetet, nem kezdett vádaskodni. Persze fájt neki. Rosszul esett, igazságtalannak tűnt, és valahol mélyen sértette is, hiszen majdnem hat évet adott az életéből ennek a vállalatnak. Mégis pontosan értette, hogyan működik a mai gazdaság: ilyesmi előfordul. A piac kiszámíthatatlanul változik, cégek kerülnek bajba, munkahelyek szűnnek meg, emberek maradnak állás nélkül. Nem személyes ügy volt, hanem üzlet.
Reálisan úgy számolt, hogy két-három hónapon belül, legrosszabb esetben fél év alatt nyugodtan talál majd magának egy új, megfelelő állást. Nem akart kapkodni. Azt tervezte, hogy átgondolt önéletrajzot küld be az ígéretes hirdetésekre, elmegy néhány interjúra, és kiválasztja a számára legkedvezőbb lehetőséget. A logisztika területén komoly, megbízható tapasztalattal rendelkezett, korábbi vezetőitől kifogástalan ajánlásokat tudott felmutatni, és magabiztosan kezelte a raktári, illetve szállítási nyilvántartó rendszerek több speciális programját is. A város munkaerőpiaca ráadásul nem volt reménytelen; az ő szintjén álló, gyakorlott szakembereket több helyen is keresték. Nem látott semmi okot arra, hogy pánikba essen, túldramatizálja a helyzetet, vagy kétségbeesésében a haját tépje.
A férje, Gábor, egy harmincöt év körüli, magas, sovány testalkatú férfi volt, sötét hajjal és állandóan feszült arckifejezéssel, mintha mindig bosszantaná valami. Anna hirtelen elbocsátása után az első napokban meglehetősen meggyőzően játszotta a támogató férj szerepét. Azt mondogatta, hogy minden rendbe fog jönni, hogy Anna hamarosan talál majd egy kitűnő új munkahelyet, talán még jobbat is, mint az előző volt, és hogy ő teljes mértékben hisz a felesége szakértelmében és képességeiben. A szavai helyesek voltak, a hangja látszólag együttérző. Csakhogy Anna, aki immár négy éve élt vele hivatalos házasságban, megtanulta észrevenni a legapróbb változásokat is: egy elcsúszó hangsúlyt, egy félrenézést, egy túl gyors mozdulatot, egy megkeményedő arcvonást.
És valóban észlelte, hogy Gábor viselkedése napról napra finoman, kívülálló számára talán észrevehetetlenül átalakul. A hétköznapi mondatokba furcsa, rideg tárgyilagosság költözött. Mintha a kialakult helyzetet már nem aggódó, szerető férjként szemlélte volna, aki támogatni szeretné a feleségét, hanem inkább könyvelőként, aki hideg fejjel számolgatja a veszteségeket, és azt keresi, miként lehetne azokat a legkisebbre csökkenteni. Néha, amikor azt hitte, Anna nem látja, valami kellemetlen villant át a tekintetén. A nő nem tudta volna pontos szavakkal meghatározni, mi az, mégis ösztönösen összeszorult tőle a gyomra. Óvatossá vált, és egyre inkább úgy érezte, jobb résen lennie.
Pontosan egy hét telt el az elbocsátása óta. Hét nap. Anna ezalatt gondosan átdolgozta az önéletrajzát, beleírta a legfrissebb eredményeit és készségeit, majd elküldte tizenkét nagyobb szállítmányozási és logisztikai vállalathoz a városban. Két céggel már telefonos előszűrésen is túljutott, és időpontot kapott személyes interjúkra. Alapvetően bizakodó volt, sőt magabiztos. Tudta, hogy a munkaerőpiac nem zárt be előtte; a hozzá hasonló tapasztalattal rendelkező szakemberekre rendszeresen szükség van, és álláshirdetésből sem volt kevés.
Azon a szerencsétlen estén Gábor a megszokottnál jóval később ért haza. Egy kisebb kereskedelmi cégnél dolgozott nagykereskedelmi értékesítési menedzserként, építőanyagok szállítását intézte nagyobb beruházásokhoz, és kivitelezőkkel tartotta a kapcsolatot. Szinte szó nélkül evett a mikróban felmelegített vacsorából, amelyet Anna napközben készített. Utána hosszú perceken át idegesen járkált a szűk szobában, egyik saroktól a másikig. Olyan benyomást keltett, mint aki nehéz gondolatokkal birkózik, vagy végre rá akarja szánni magát valamire, amit már régóta forgat a fejében, de eddig halogatott.
Anna eközben a kissé megkopott kanapén ült, laptopját az ölében tartotta, és álláskereső oldalakon böngészte a frissen felkerült hirdetéseket. Látszólag teljesen a képernyőre figyelt, de a szeme sarkából folyamatosan követte a férjét. Gábor feszült mozdulatai és szokatlan, mesterkélt viselkedése nyugtalanította. Valami nem stimmelt, és ezt egyre nehezebb volt nem észrevenni.
Végül Gábor hirtelen megállt csaknem a szoba közepén. Karját látványosan összefonta a mellkasa előtt, zárt, védekező tartásba merevedett, majd olyan mondatot ejtett ki, amelynek valódi, mélyebb értelmét Anna első pillanatban még fel sem fogta teljesen.
— Anna, figyelj csak… Nekünk most nagyon komolyan beszélnünk kell a jelenlegi helyzetünkről.
Anna lassan elszakította a tekintetét a laptop világító képernyőjéről.