— …ahogy megállapodtunk. Szóval még egyszer kérdezem: mi az, amit állítólag egyedül te fizetsz ebben a lakásban?
Gábor kinyitotta a száját, mintha azonnal vissza akarna vágni, de a szavak valahol elakadtak benne. Néhány pillanatig csak tátogott, aztán tehetetlenül összezárta az ajkát.
— Pontosan erről beszélek — folytatta Anna, és a hangja mostanra már teljesen kihűlt, éles és fagyos lett. — Most pedig jól figyelj rám, és próbáld meg elsőre felfogni, amit mondok. Ha neked ennyire kellemetlen, sőt elviselhetetlen az én saját lakásomban élni, és ha tényleg azt képzeled, hogy jogod van eldönteni, ki tartózkodhat itt és ki nem, akkor bármikor összepakolhatod a személyes holmidat, és elmehetsz innen. Akár most rögtön. Ma este.
Gábor szeme elkerekedett. Látszott rajta, hogy erre a fordulatra egyáltalán nem számított.
— Te most szórakozol velem, ugye? Ez valami vicc akar lenni?
— Egyáltalán nem viccelek — felelte Anna, és lassan, szinte kihívó nyugalommal összefonta a karját a mellkasa előtt. — Az előbb teljes komolysággal megpróbáltál engem kirakni a saját otthonomból csak azért, mert egy hete nincs munkám. Akkor most itt az én válaszom: én innen sehová nem megyek. Sem a szüleimhez, sem máshová. Te viszont, kérlek szépen, ott találod a bejárati ajtót az előszobában.
— Te teljesen megőrültél?! — Gábor hangja hirtelen felcsattant. Nyilvánvaló volt, hogy a hangerővel és a megjátszott fenyegetőzéssel próbálja visszaszerezni az irányítást. — Négy éve házasok vagyunk! Én itt lakom! Jogom van ebben a lakásban tartózkodni!
Anna mozdulatai feltűnően nyugodtak maradtak. A melegítőnadrágja zsebébe nyúlt, elővette a telefonját, kényelmesen feloldotta a képernyőt, majd megnyitotta a hívásindító felületet. Közben egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét Gábor arcáról.
— Ehhez a konkrét lakáshoz neked semmiféle jogi jogosultságod nincs, Gábor — mondta olyan egyenletes, dermesztő hangon, hogy attól szinte megfagyott a levegő. — Ez az én különvagyonom. A saját pénzemből vettem, jóval azelőtt, hogy összeházasodtunk volna. Házassági szerződést nem kötöttünk. A tulajdoni papírokban kizárólag az én nevem szerepel. Ha tehát megtagadod, hogy önként elhagyd az én magántulajdonú lakásomat, azonnal rendőrt hívok, és hivatalosan jegyzőkönyvbe vetetem, hogy megpróbáltad jogellenesen eltávolítani a törvényes tulajdonost az otthonából, valamint fenyegetően léptél fel velem szemben.
Gábor arca láthatóan elsápadt. Egyértelmű volt, hogy nem erre készült. Valószínűleg azt hitte, Anna megijed a veszekedéstől, összezavarodik, magyarázkodni kezd, esetleg bocsánatot kér. Ehelyett azonban kemény, határozott és egyetlen résnyire sem engedő ellenállásba ütközött.
— Te… te úgysem mersz rendőrt hívni a saját férjedre…
— De. Merek. És ha kell, minden habozás nélkül meg is teszem — Anna ekkor már a segélyhívó számot kezdte beütni a kijelzőn. — Minden iratom rendben van, ami ehhez a lakáshoz tartozik. Neked még bejelentett lakcímed sincs ide. Egyszerűen csak itt laksz ideiglenesen, a tulajdonos személyes engedélyével. Ezt az engedélyt pedig ebben a pillanatban visszavonom. Azonnali hatállyal és véglegesen.
Néhány hosszú, nyomasztó másodpercig Gábor egy szót sem szólt. Ott állt, mintha lázasan próbálná feldolgozni, hogyan csúszhatott ki a helyzet ilyen gyorsan a kezéből, és merre találhatna még menekülőutat. Aztán az arca eltorzult a sértettségtől és a hirtelen fellobbanó dühtől.
— Hát akkor menj a fenébe! Rendben, elmegyek! Nekem nem kell egy ilyen lakás, még ingyen sem! És te sem kellesz, ilyen nőből végképp nem kérek!
— Kiváló döntés — Anna leengedte a telefont, de továbbra is teljes nyugalommal nézett rá. — Akkor kezdd el összeszedni a holmidat. Most. Azonnal.
— Most?! Ebben a percben?! Te tényleg gúnyt űzöl belőlem? Majdnem tizenegy óra van este!
— Ez engem semmilyen szinten nem érdekel — válaszolta Anna jeges közönnyel. — Te akartad eldönteni, ki lakhat itt. Én most meghoztam helyetted a döntést: te többé nem laksz itt. Pakold össze a dolgaidat, és menj el. Pontosan egy órád van.
Gábor még nyitotta volna a száját, hogy újabb ellenvetést vágjon hozzá, talán folytatni akarta a vitát, de amikor meglátta Anna arcán azt a hajthatatlan, kemény kifejezést, végre megértette, hogy hiába próbálkozik. Itt már nem maradt tér alkudozásra. Dühösen megpördült, és nagy léptekkel bevonult a hálószobába.
Anna az előszobából is hallotta, ahogy odabent csattanva feltépi a gardróbszekrény ajtajait. A vállfák összekoccantak, a fiókok megnyikordultak, a ruhák pedig tompa puffanással landoltak egy nagy utazótáskában. Gábor közben hangosan morgott maga elé, félig érthető szitkokat, szemrehányásokat és sértett panaszokat szórva.
— Hálátlan perszóna… Négy évet éltem le vele tisztességesen… Azt hittem, normális, értelmes nő… Erre tessék… Éjszaka közepén kidob a lakásból…
Anna a hálószoba ajtókeretében állt. Nem szólt közbe, nem emelte fel a hangját, csak higgadtan, rezzenéstelen arccal figyelte a pakolást. Pontosan szemmel tartotta, mi kerül a táskákba. Nem azért, mert sajnálta volna tőle a saját holmiját, hanem mert pontosan tudta, mire képes egy sértett ember, ha úgy érzi, veszített.
Amikor Gábor megpróbálta észrevétlenül becsúsztatni a táska oldalába Anna drága vezeték nélküli fülhallgatóját, amelyet fél éve vett magának, Anna azonnal megszólalt. Nem kiabált, de a hangja olyan kemény volt, hogy Gábor keze megállt a levegőben.
— Az az enyém. Tedd vissza. Most.
Gábor fogcsikorgatva kirántotta a fülhallgatót a táskából, és dühösen visszadobta az ágyra.
Negyvenöt percnyi feszült, zajos pakolás után Gábor már a szűk előszobában állt. Két hatalmas, degeszre tömött utazótáska hevert mellette, a hátán pedig egy nehéz hátizsák feszült. Az arca vörös volt, a szeme szikrázott a dühtől és a megalázottságtól.
— Holnap visszajövök a többi cuccomért, ami most nem fért be!
— Holnap egész nap egy fontos állásinterjún leszek egy új cégnél — felelte Anna nyugodtan. — Inkább hétvégén gyere. Előtte telefonálj, szólj időben, és beengedlek.
— Menj a francba az ostoba állásinterjúiddal együtt! — mordult fel Gábor, majd a kabátzsebébe nyúlt, hogy elővegye a lakáskulcsait.
— A bejárati ajtó kulcsait hagyd itt a polcon — állította meg Anna.
— Mi van?! Miféle kulcsokat?
— Az én lakásom kulcsait. Tedd le őket most az előszobai polcra.
Gábor láthatóan újabb vitába akart kezdeni. Már emelte is a fejét, hogy valami gúnyosat vagy sértőt vágjon hozzá, de Anna ismét felemelte a telefonját, és lassú, jól látható mozdulattal feloldotta előtte a képernyőt.
— Két lehetőséged van — mondta. — Vagy önként itt hagyod a kulcsokat ebben a pillanatban, vagy azonnal hívom a rendőrséget, és akkor hivatalosan, hatóság előtt intézzük el az egészet. Te döntöd el, melyik megoldás tetszik jobban.
Gábor arcán átfutott a tehetetlen düh. A kulcscsomót olyan erővel vágta rá az előszobai fa polcra, hogy a fém hangosan megcsörrent, majd a kulcsok lepattantak és a padlóra estek. Anna meg sem rezdült. Nem hajolt le értük, nem szólt rá újra, csak változatlanul hideg, üres tekintettel nézte.
— Ezt még nagyon meg fogod bánni!