A jellemnek is jót tesz néha. Állni a megállóban, hallgatni, ahogy felszisszen a busz ajtaja, meg ahogy a kamaszok vitatkoznak, ki tartozik kinek. Az ember ilyenkor rögtön visszakerül a közös világba, nem csak a kanapéról szemlélt kis sajátjába.
Aznap én gyalog mentem el a trolibuszig. Útközben betértem egy pékségbe, és vettem magamnak egy túrós batyut. Nem ünneplésből. Egyszerűen megkívántam. Eszter persze azonnal kiszúrta, hogy történt valami.
— Ma olyan vagy, mint aki túl van egy nagytakarításon — jegyezte meg.
— Fáradt, de elégedett?
— Valahogy úgy.
Ebédidőben Gábor küldött egy rövid üzenetet: „Elhoztam.” Se pont, se bocsánatkérés, se szégyenkezés. Nem is számítottam többre. Este otthon ott feküdt az asztalon a befizetési papír. A rajta szereplő összeg szinte nevetségesen pontos volt: 125 600 forint.
Majdnem az egész prémiumom. És mellette a távirányító már egyáltalán nem tűnt királyi jelvénynek.
Gábor úgy ült, mintha levegőt sem merne venni. Az autót a szomszéd ház mellé állította, oda, ahol szabályosan lehetett parkolni, és kétszer is kinézett az ablakon, megvan-e még. Én némán megmelegítettem a levest. Aztán elővettem a szekrényből egy újabb barna borítékot, ráírtam tollal: „Anna. Személyes.” Majd betettem a komód felső fiókjába.
Gábor észrevette.
— Ez meg miféle színjáték?
— Nem színjáték. Rend.
— Szóval mostantól minden külön van?
— Az én prémiumaim igen. A nagyobb kiadásokról pedig előre beszélünk. Ha a húgodat akarod támogatni, tedd a saját pénzedből.
Látszott rajta, hogy már készül mondani valamit. Beszívta a levegőt, de amikor ránéztem, egyszerűen leeresztett. Hosszú idő után először talán megértette azt az egyszerű igazságot: más számlájára könnyű nagylelkűnek lenni, amíg az a számla nyitva áll.
Két nappal később Nóra mégis felhívott. A hangjából eltűnt a korábbi kedveskedő dallam.
— Anna, Gábor mondta, hogy megsértődtél. Én tényleg nem tudtam…
— Most már tudod.
— Apránként visszaadom.
— Gábornak add. Ez az ő tartozása. Aztán majd ő eldönti, hogyan rendezi velem.
— Te most komolyan a pénz miatt vagy ilyen?
Ránéztem a fiókban lévő borítékra. A csekkre, amit direkt nem dobtam ki. A távirányítóra, amely már csak egy darab műanyagnak látszott, nem hatalomnak.
— Nem, Nóra. Nem a pénz miatt. Hanem azért, mert ti ketten helyettem döntöttetek.
Elhallgatott, majd végül kibökte:
— Hát, te aztán erős vagy, Anna.
Ezen már majdnem elmosolyodtam.
— Éppen ezért nem fogom többé megoldani a problémáitokat. Az olyan lenne, mintha helyettetek élnék.
Otthon csendesebb lett minden. Nem azonnal, persze. Gábor még próbálkozott párszor kerülő úton: hol azt célozgatta, hogy kemény lettem, hol azt emlegette, hogy „régen minden családiasabb volt”.
Én csak bólintottam, és kiraktam a tányérokat az asztalra. A boríték viszont ott maradt a fiókban, a számlám lassan újra gyarapodni kezdett, ő pedig attól a naptól fogva szabályosan parkolt.
A fogamat egy hónappal később csináltattam meg. Beültem a fogorvosi székbe, lehunytam a szemem, és valami egészen abszurd dolog jutott eszembe: ha nincs az az üres boríték, meg az a narancssárga mellényes ember az udvaron, talán még mindig azt hinném magamról, hogy türelmes vagyok. Pedig csak kényelmes voltam másoknak.
Most már egyszerű a rendszer. A pénzem tudja, hol a helye. És én is tudom.
Önök megmentették volna a férjük autóját, ha ő előtte épp az önök pénzét adta volna oda a húgának?
A legjóságosabb férjek sokszor éppen ott a legbőkezűbbek, ahol nem a saját pénzükről van szó. Anna jól tette, hogy ezúttal nem rohant megint mindenkit kihúzni a bajból. Így egyszerre láthatóvá vált minden: a férje, a húga, és az a bizonyos boríték is.