Annyira találó volt, hogy önkéntelenül is bólintottam rá. Csak éppen nem annak kellett volna szólnia, akinek szánta.
— Valószínűleg elvitték — mondtam, és közben tovább törölgettem a hajamat. — Te erős vagy, majd megoldod.
Hátrafordult.
— Tessék?
— Semmi. Csak mondom, hogy te erős vagy.
Akkor nézett rám először igazán. Mintha nem egy húsz éve ugyanott álló éjjeliszekrényt látna maga előtt, hanem egy élő embert.
— Te tudtad?!
Vállat vontam.
— Láttam, hogy megint úgy álltál meg, ahogy sikerült. Tegnap is. Meg tegnapelőtt is.
— És nem szóltál?
Csend lett. Aztán még idegesebben kezdett kapkodni, állva próbálta magára rángatni a farmerját, majdnem elvágódott, káromkodott egyet, és lerohant.
Én pedig leültem a konyhai sámlira, és egyszer csak rádöbbentem, hogy farkaséhes vagyok. Megmelegítettem a hajdinát, elővettem a dobozból egy fasírtot. Aznap este a jóságom kifogyott a házból, viszont az étvágyam visszaköltözött.
A csekk az asztalon
Másfél óra múlva ért haza. Dühösen, gyűrötten, szürkés arccal. Vizes fém és automatás, olcsó kávé szaga áradt belőle.
— Reggelig nem adják ki — morogta.
— Csak a telepen lehet intézni. Büntetés, elszállítási díj, aztán még a taxi oda-vissza.
— Előfordul.
Leült, és olyan pillantással nézett rám, mintha arra várna, hogy a kabátujjamból előhúzzak egy köteg pénzt. Csakhogy az ujjam üres volt. Ahogy a borítékom is.
— Akkor a közösből kell kivenni — jelentette ki.
Íme, a második próbálkozás. Magyarul: megint az én zsebemben akart turkálni.
— Nincs közös készpénzünk — feleltem.
— Az enyémet már szépen szétosztottad. Ami maradt, az rezsire és élelmiszerre van félretéve.
— Ugyan már, ne csináld ezt. Most a kocsi miatt akarsz jelenetet rendezni?
— Nem én rendeztem.
— Anna, ne kezdd el. Nem idegennek adtam, a húgomnak segítettem.
— Az én pénzemből.
— Miért viselkedsz úgy, mintha kívülálló lennél?
Erre tényleg felnevettem. Röviden, öröm nélkül.
— Nem, Gábor. Itt nem én vagyok az idegen. Hanem az én prémiumom Nóra kezében.
Sokáig csak fújtatott, aztán közelebb húzódott.
— Visszaadom.
— Mikor?
— Hát… majd a mellékesből. Vagy Nóra később rendezi.
Ahogy kimondta, ő maga is hallotta, milyen nevetségesen hangzik.
Persze. Nóra visszafizeti. Mint júliusban a hóesés.
— Hívd fel — mondtam.
— Éjszaka van.
— Az én pénzemet nappal kényelmes volt odaadni?
Nem telefonált. Inkább kivonult a kanapéra aludni, és olyan hangosan sóhajtozott, mint akit mélységesen megbántottak mások hálátlanságával. Én közben megnéztem, mennyi maradt a kártyámon, és a banki alkalmazásban nyitottam egy új megtakarítási számlát. Csak magamnak. Először úgy, hogy senkire nem néztem vissza.
Reggel Gábor korán kelt. Komor volt és szokatlanul csöndes. Még a vízforralót is ő kapcsolta be, ami nála már majdnem vezeklésnek számított.
— Adj negyvenezer forintot — mondta anélkül, hogy rám nézett volna. — Ott kifizetem, aztán majd elszámolunk.
Megkentem vajjal a kenyeremet.
— Nem.
— Ezt most komolyan mondod?!
— Teljesen.
— Ez már nem emberi hozzáállás.
— Az emberi volt, amikor a prémiumomat szétosztogattad?
Kiráncigálta a fiókot, aprót keresgélt, előszedett néhány régi bankjegyet, aztán a kabátzsebében kotorászott tovább. Szánalmas is volt, meg kicsit nevetséges. És tudják, régebben talán nem bírtam volna ki. Megszántam volna. Megszokásból hozzátettem volna valamennyit. Abból az örökös „hát most már mindegy” érzésből.
De most nem.
Jótékonykodás más pénzéből
A lefoglalt autóért végül busszal indult el. Ez is hasznos dolog, egyébként.