Persze, hogy nem. Nóránál minden „másokért” történik. Csakhogy a piacon valahogy mégis a régi, kopott pufidzsekiben jár, miközben a körmei csillognak, mintha ünnepre készült volna.
— Legalább jó csizmát vettél? — kérdeztem.
Egy pillanatra elakadt a szava.
— Hát… meleg. Miért?
— Semmi. Hordd egészséggel.
Azzal bontottam a hívást.
Hirtelen olyan üresség és könnyűség maradt bennem, mint amikor az ember kidob a táskájából egy téglát, és csak utólag döbben rá, hány éve cipelte. Nem azért, mert Nóra átvert. Az már nem számított újdonságnak.
Hanem mert Gábor még engem is beleköltött a meséjébe. Úgy adta elő neki, mintha én magam akartam volna. A készséges feleség. A bőkezű asszony, aki nem kérdez, csak hallgat és fizet.
A szobából odakiáltott:
— Ki volt az?
— A lelkiismereted — mondtam halkan, aztán magamban még el is mosolyodtam. Természetesen nem hallotta.
Az erkély és a tábla
Levegőre volt szükségem. Kiléptem az erkélyre a kinyúlt otthoni nadrágomban meg a régi pulóveremben. A márciusi este nyirkos hideget hozott, valahonnan lentről pedig sült hagyma szaga kúszott fel. Az udvaron autók sorakoztak. Gábor kocsija is ott állt, megint keresztben. Félig a füvön, orrával az átjáró felé, pontosan a „Kihajtót elállni tilos” tábla alatt.
Hányszor szóltam már neki emiatt? Tízszer? Hússzor? Mindig csak legyintett.
— Ugyan már, kit zavarok én?
Ekkor a szomszéd erkélyen megjelent Zoltán. Kockás melegítőnadrág volt rajta, kezében bögre.
— Anna, a tiéd megint úgy parkolt, mint aki odanőtt? — dünnyögte félmosollyal. — Ma jártak erre a sárgák. Délután láttam őket.
És valami akkor bennem átkattant.
Nem volt hozzá drámai zene, se mennydörgés. Csak olyan volt, mintha egy befőttesüveg fedele végre a helyére pattant volna.
Lent, az átjárónál narancssárga mellény villant. Aztán még egy. Két férfi komótosan haladt végig az udvaron, sorra nézegették az autókat. Az egyik a telefonjába jegyzetelt valamit.
Kiálthattam volna. Bemehettem volna a szobába, és mondhattam volna: „Gábor, állj arrébb a kocsival.” Megtehettem volna, ahogy mindig. Előre hasznos lenni. Időben figyelmeztetni. Megmenteni. Kipárnázni alatta a világot.
Csakhogy ha most is megmentem, ősszel Nórának kabátja lesz, télre új telefonja, én pedig maradok a hidegre sajgó fogammal, meg ezzel a csodás szereppel: a családi bankautomatáéval.
Zoltán ivott egy kortyot a bögréjéből.
— Te tudod.
— Tudom — feleltem.
És visszamentem a lakásba.
A narancssárga mellény
Gábor továbbra is elnyúlva feküdt. A képernyőn valaki rohant valahová, ordított, lövöldözött, az én otthoni jótevőm pedig még a papucsát sem rúgta le rendesen.
— Csinálsz teát? — kérdezte.
— Van víz a vízforralóban.
Felvettem egy törölközőt, és teljes nyugalommal elindultam zuhanyozni. Ez volt az egészben a legkülönösebb: a nyugalom. Mintha belül valaki azt mondta volna: ülj le végre, Anna, elég volt lábujjhegyen élni.
A víz zúgása mögül is meghallottam az udvart. Először egy rövid, éles sípszó hasított bele. Aztán a hidraulika sziszegése következett. Fém koppant fémen, és ennyi.
Másodszor is besamponoztam a hajam. Lassan. Ráérősen.
Mire kiléptem a fürdőből, Gábor már zokniban rohangált a szobában, a pólójára kapkodva felvett kabátban.
— Hol vannak a kulcsok?! Anna, nem láttad a kulcsaimat?
— Nézd meg a kabátzsebedben.
Megrántotta a cipzárt, kihalászta a kulcscsomót, majd egy pillanatra megdermedt.
— Nincs meg az autó.
— Igen?
— Hogyhogy igen?! Nincs ott a kocsi!
Az ablakhoz ugrott, félrerántotta a függönyt, úgy, hogy az egyik kampó csilingelve nekiverődött a karnisnak.
— Elvitték! Hát ezt nem hiszem el…!
A szitok a levegőben maradt. Abban a káromkodásban volt valami kegyetlenül pontos.