— Nórának nagyobb szüksége volt rá. Ő gyenge, te meg majd keresel még — mondta a férjem, és még csak fel sem nézett a tévéről, amikor az üres, barna papírborítékot odavágtam a dohányzóasztalra.
Az üres boríték
A jutalmat régimódi módon, készpénzben osztották ki. Már a könyvelésen elnevettem magam, és odaszóltam a lányoknak: na, végre megcsináltathatom azt a sokat szenvedett állkapcsomat.
Eszter felkacagott, betett egy fasírtot a dobozába, aztán azt mondta:
— Csak vidd is haza épségben. Körülötted valahogy túl sok a jólelkű ember.
Hát hazavittem. Csak éppen nem sokáig maradt nálam.
Gábor a kanapén ült egy hónaljánál kinyúlt atlétában, és olyan komolysággal váltogatta a csatornákat, mintha személyesen rajta múlna a világ sorsa. Mellette, egy kistányéron, kifliszélek szikkadtak. A távirányítót úgy fogta, mint valami jogart. A kanapé királya.
— Ez most mi volt? — kérdeztem.
— Mondtam már.
Ennyi. Se bocsánatkérés, se magyarázat, se annyi, hogy üljünk le és beszéljük meg. Úgy közölte, mintha csak arrébb tolt volna egy sámlit.
Én pedig a fülét néztem. Furcsa, ugye? Nem az arcát, nem a szemét. A fülét. Vörös volt, meleg, párnanyomos. Nem gyötörte magát, nem vívódott. Feküdt, gondolkodott, hogyan is lehetne a legkényelmesebben elkölteni az én pénzemet, és közben talán még ásított is egyet.
— Gábor, abban százhuszonnyolcezer forint volt.
— És akkor mi van? Nórának új hűtő kell. Már megint minden egyszerre szakadt a nyakába. Te majd megoldod. Te mindig megoldod valahogy.
Lassan, nyúlósan ejtette a szavakat. Nem is mentegetőzött, inkább úgy tett, mintha a világ működési rendjét ismertetné velem. Ismerik ezt a hangot. Így beszélnek velünk, amikor a döntés már régen megszületett, és nekünk csak tudomásul kellene vennünk.
Felvettem a borítékot, megfordítottam. Az egyik sarkán kávéscsésze karikája látszott. Biztosan az ő bögréjétől. Szép kis berendezkedés: más pénze, saját kávé, közös levegő.
— És megkérdezni nem kellett volna?
— Anna, most meg minek kezded? Hiszen család vagyunk.
Ez a „hiszen” szúrt belém igazán. Nem a család szó. Ahhoz már rég hozzászoktam. Hanem az a puha, zsíros kis „hiszen”, mintha minden világos volna, és csak az én rosszindulatom maradt volna útban.
A tányér a csikorgásig
Kimentem a konyhába, és mosogatni kezdtem egy tányért. Tiszta volt, mellékesen. Csak megfogtam a szivacsot, nyomtam rá mosogatószert, és köröztem rajta újra meg újra. A szobából utánam szólt:
— Főznél nekem egy teát?
Nem, várjanak… Nem is így kell elmondanom. Nem a teáról volt szó. Még csak nem is a tányérról. Hanem arról a pillanatról, amikor az ember egyszer csak ráébred: őt már nem kérik. Őt használják. Mint a konyhalámpát. Világít, nem? Akkor hadd világítson.
Elzártam a csapot. Csend lett.
Az ablakpárkányon ott állt egy lábas hajdinakása. Reggel tettem oda, hogy este már csak a fasírtot kelljen megmelegíteni. Az egész életem dobozokból és listákból állt. Fogászati röntgen lefűzve, számlák mappában, a jutalom pedig borítékban. Volt.
Ekkor megcsörrent a telefonom. Nóra hívott.
Neki mindig olyan vékony a hangja, mintha éppen bocsánatot kérne. Közben viszont friss a körömlakkja, és olyan parfümöket használ, hogy az ember szinte a telefonon keresztül is érzi őket.
— Annácska, te most egyszerűen megmentettél! Gábor azt mondta, te ragaszkodtál hozzá. Én komolyan elsírtam magam. Arra gondoltam, Istenem, hát mégis vannak ilyen emberek…
Úgy szorítottam meg a szivacsot, hogy a hab kibuggyant az ujjaim között.
— Igen? És pontosan mitől mentettelek meg?
— Ó, hát minden összejött. A hűtő, a csizma, meg egy tartozást is le kellett zárnom, mert már kellemetlen volt. Te is tudod, én nem magamnak kérem.