Gábor pedig minden egyes alkalommal talált valami magyarázatot.
— Ugyan már, a húgomról van szó.
— Túl érzékenyen veszed.
— Gyerekei vannak, értsd már meg.
Mintha attól, hogy valakinek gyerekei vannak, automatikusan megszűnne a másik ember otthonának tisztelete.
Anna többször is megpróbálta higgadtan szóba hozni a dolgot. Nem veszekedve. Nem támadva. Nem szemrehányással.
— Csak szóljatok előre.
— Beszéljük meg, mikor jöttök.
— Rossz érzés úgy megérkezni a saját házamba, hogy idegenek vannak benne.
A mondatai azonban mintha egyszerűen elpárologtak volna a levegőben. Gábor vagy legyintett rájuk, vagy egyre ingerültebb lett.
— Bolhából csinálsz elefántot.
— A normális rokonok segítenek egymásnak.
— Talán sajnálod tőlük?
A májusi eset különösen mély nyomot hagyott benne. Anna akkor egy kimerítő munkahét után ment le a házhoz, és azt látta, hogy a szaunában Dóra vendégei aludtak. Valami ismerősei a férjének.
Az asztalon üres üvegek sorakoztak. A mosogatóban koszos tányérok és poharak tornyosultak. A nagyapjától örökölt takaró pedig a terasz mellett hevert a földön.
Anna akkor nem szólt semmit. Összeszedte a szemetet. Kimosott mindent. Rendbe tette a házat.
Este viszont Gábor elé állt.
— Ha még egyszer az engedélyem nélkül bárki itt száll meg, senkinél sem marad kulcs.
A férje csak félmosollyal nézett rá.
— Úgy viselkedsz, mintha ez valami magánpalotád lenne.
Anna hosszú ideig nézte őt. Hirtelen válaszolni sem tudott.
Mert akkor először nem egyszerű bosszúságot hallott ki Gábor hangjából. Hanem meggyőződést.
Mintha a férfi már régen eldöntötte volna magában, hogy Anna tulajdonjoga nem számít igazán.
Azon az estén, amikor Anna a telek felé kanyarodott, már messziről feltűnt neki egy idegen autó. Egy nagy, sötét színű terepjáró állt közvetlenül a kapu mellett.
Ösztönösen lassított. Egy pillanatra még az is átfutott rajta, hogy talán rossz utcába fordult be.
Aztán meglátta a kerítésre akasztott, ismerős gyerekdzsekit.
És abban a pillanatban minden megfeszült benne.
Az udvaron labdák hevertek szanaszét. A ház melletti padon bevásárlószatyrok pihentek. A tető alatt két roller állt, mellettük pedig egy rózsaszín gyerekbőrönd.
Anna leállította a motort, de néhány másodpercig még mozdulatlanul ült a volán mögött.
A házból hangos beszéd szűrődött ki. Valaki nevetett. Zene dübörgött. Aztán becsapódott egy ajtó.
Lassan kiszállt.
A kiskapu nyitva volt.
Az udvaron Dóra kisebbik fia, Márk rohangált. Amikor meglátta Annát, még csak meg sem lepődött.
— Anya! Megjött! — kiáltotta a ház felé, aztán már futott is vissza a hintához.
Nem azt mondta, hogy „Anna néni”. Nem köszönt. Nem zavartatta magát.
Mintha a ház tulajdonosa csupán véletlenül bukkant volna fel egy olyan helyen, amelyet mások már rég birtokba vettek.
Anna érezte, ahogy forróság szalad az arcába.
Lassan felment a verandára.
Az asztalon vacsoramaradékos tányérok álltak. Idegen telefonok hevertek mellettük. Takarók, gyerekeknek való színezők, szétdobált holmik mindenütt.
A konyhából Dóra lépett ki.
— Jaj. Te ma miért jöttél? — kérdezte olyan nyugodt csodálkozással, mintha csak a boltban futottak volna össze.
Anna halkan felelt:
— Engedélyt kellett volna kérnem, hogy bejöhessek a saját házamba?
Dóra azonnal félrenézett. De a zavara alig tartott két másodpercig.
— Gábor azt mondta, csak holnap érkezel.
Ekkor a szobából megjelent a férje is. Pólóban, otthoni rövidnadrágban, olyan természetességgel, mintha már napok óta itt lakna.
— Miért jöttél ilyen korán? — vonta össze a szemöldökét.
Ez a kérdés volt az, ami végképp összeroppantotta Annában az utolsó türelmet is.
Nem az, hogy „szia”. Nem az, hogy „bocsánat”. Nem az, hogy „szólnunk kellett volna”. Csak ez a szemrehányó kérdés, amelyből nyílt elégedetlenség áradt.