Mintha Anna lett volna az, aki keresztülhúzta mások gondosan előkészített terveit.
— Azért, mert ez az én nyaralóm, Gábor.
— Már megint kezded?
Dóra hangosan becsapta a hűtő ajtaját, aztán látványosan hátat fordított nekik. Az emeletről érkező gyerekzsivaj hirtelen elhalt. A ház olyan lett, mintha egyetlen pillanat alatt megdermedt volna.
Anna lassan levette a széldzsekijét, a szék támlájára tette, majd a férjére emelte a tekintetét.
— Miért fordul elő megint, hogy engem senki sem értesít?
Gábor fáradt mozdulattal az ég felé forgatta a szemét.
— Jaj, istenem, már kezdődik is.
— Egy teljesen egyszerű kérdést tettem fel.
— Mert ez nem ügy.
— Kinek nem az?
A férfi ingerülten végighúzta a kezét az arcán.
— A húgomnak gyerekei vannak, úgyhogy neki ez a nyaraló mindig nyitva áll. A te véleményedet erről senki sem kérdezte.
A kimondott mondat után olyan csönd szakadt rájuk, hogy szinte csengett tőle a levegő. Még odafent is abbamaradt a futkározás. Dóra hirtelen nagyon elfoglalta magát a szatyrokkal.
Anna a férjét nézte, és egyszerre, ijesztően tisztán megértett valamit.
Gábor fejében ez a ház már nem az övé volt.
Valahol útközben minden „közössé” vált. Az anyja úgy járt ide, mintha a saját portájára érkezne. A húga birtokba vette a konyhát. A gyerekek szabadon rohantak végig a szobákon. Anna pedig valami furcsa, kellemetlen akadállyá zsugorodott, aki csak útban van.
Mintha egyszerűen kihúzták volna azok közül, akiknek joguk van dönteni erről a helyről.
Lassan bólintott.
Nagyon higgadtan.
És ez a nyugalom jobban megfeszítette Gábort, mint bármilyen kiabálás tette volna.
— Mi van? — mordult rá.
Anna rápillantott az órájára, aztán kimondta:
— Negyven percetek van.
Dóra összevonta a szemöldökét.
— Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy, ahogy mondtam.
Gábor röviden, hitetlenkedve felnevetett.
— Te ezt most komolyan gondolod?
— Teljes mértékben.
— Anna, ne rendezz jelenetet a gyerekek előtt.
— A jelenetet ti rendeztétek meg nélkülem.
Elővette a telefonját. Gábor arca azonnal megfeszült.
— Kit akarsz hívni?
— A lakatost. Holnap reggel jön, és kicseréli a zárakat.
Dóra erre kiegyenesedett, mintha áramütés érte volna.
— Te teljesen megőrültél?
Anna a sógornőjére nézett.
— Épp ellenkezőleg. Mostantól senkinek sem lesz kulcsa ehhez a házhoz.
— Ez már túlzás.
— Az volt túlzás, amikor engedély nélkül kezdtetek idejárni.
Gábor tett felé egy lépést.
— Most tényleg ki akarod rakni a családomat az utcára?
— Nem. Idegeneket küldök ki a saját házamból.
A férfi elmosolyodott, de ebben a mosolyban már nem volt meg a korábbi magabiztosság.
— Idegeneket?
— Minek nevezzem azokat, akik így bánnak a ház tulajdonosával? Akik tiszteletben tartják a házigazdát, nem így viselkednek.
Dóra csattanva letette az egyik szatyrot az asztalra.
— A gyerekeket legalább ne keverd bele.
— Akkor ne is bújjatok mögéjük minden alkalommal, amikor kényelmes nektek átlépni más határait.
Gábor hangja megemelkedett.
— Hallod te egyáltalán, miket beszélsz?
— Hosszú idő óta először igen. Tökéletesen hallom magam.
Úgy meredt rá, mintha most látná először. Nem volt benne a megszokott engedékenység. Nem volt békítési szándék. Nem próbálta elsimítani a kellemetlen helyzetet.
Anna pedig már nem is akarta elsimítani.
Túl sokáig tűrt. Túl sokáig tett úgy, mintha minden rendben lenne. Túl sokáig engedte, hogy a saját házát ingyenes üdülőnek nézzék.
Dóra hirtelen felkapta a telefonját.
— Gyertek, gyerekek. Indulunk. Itt valakinek rohama van.
— Nem — felelte Anna nyugodtan. — Itt valakinek végre lettek határai.
Dóra nagyobbik fia lassan lejött a lépcsőn. A fiú zavartan kapkodta a tekintetét a felnőttek között, és Anna számára éppen ettől vált az egész még kellemetlenebbé. Mert volt valami, ami abban a pillantásban fájdalmasan világossá tette a helyzetet.