— A húgomnak gyerekei vannak, ezért a nyaraló ajtaja előtte mindig nyitva áll. Ebben senki sem kérte ki a véleményedet — vágta oda Gábor, és még csak nem is próbált halkabban beszélni.
Anna a konyha közepén dermedten állt, az autókulcs még mindig a markában. Odakint remegett a forró júliusi levegő, bent sült hús és idegen parfüm szaga keveredett, az emeletről pedig gyerekek dobogása hallatszott.
Lassan a férjére emelte a tekintetét. Aztán a sógornőjére.
Dóra a hűtő mellett pakolászott, teljes nyugalommal rendezgette be a hozott élelmiszereket, mintha nem először tenné, és mintha ez a ház éppúgy az övé volna. Az asztalon gyümölcsleves dobozok, műanyag ételtárolók, gyereksapkák és telefontöltők hevertek. Az ajtó mellett idegen sportcipők voltak szétdobálva.
Anna némán letette a kulcsokat a komódra.
Bocsánatot kérni senkinek sem jutott eszébe.
Majdnem egy nappal korábban érkezett meg a nyaralóba, mint ahogy eredetileg tervezte. Csak másnap reggel akart indulni, ám a városban váratlanul lemondták az ügyféllel megbeszélt találkozóját. Felszabadult az estéje, és úgy gondolta: miért ne menne ki rögtön? Csendre vágyott. Néhány nyugodt órára telefonok, rohanás és emberek nélkül.
Az utóbbi hónapokban úgy élt, mintha állandó zaj venné körül.
Gábor egyre gyakrabban időzött az anyjánál. Dóra folyton telefonált: egyszer segítséget kért, máskor panaszkodott, néha csak beszélgetni akart. Ezek a hívások aztán észrevétlenül átalakultak mások gondjainak megtárgyalásává, amelyek valami furcsa okból rendre Anna kötelességévé váltak.
— Te amúgy is gyakrabban vagy kint a nyaralóban.
— Ott bőven van hely.
— A gyerekeknek kell a friss levegő.
— Minek álljon üresen az a ház?
Eleinte ártalmatlannak tűnt az egész.
Később bosszantani kezdte.
Aztán Anna egyszer csak rádöbbent, hogy ezekben a beszélgetésekben az ő akarata már egyáltalán nem számít.
A döntések nélküle születtek meg.
Őt egyszerűen kész helyzet elé állították.
A nyaralót hat évvel korábban a nagyapjától örökölte. Kis telek volt egy tó közelében, régi házzal, verandával, almafákkal, fészerrel és egy fából épült kis fürdőházzal. A nagyapja egész életében maga gondozta. Még hetven fölött is kiment reggelente vödörrel és ronggyal a kezében, áttörölte a korlátot, lefestette a padokat, és morgott a gazokra.
A temetés után Anna majdnem egy évig képtelen volt odamenni.
Túl nehéz volt belépnie abba a házba.
Aztán lassan, apránként mindent rendbe hozott.
Újrafedette a tetőt.
Kicseréltette a vezetékeket.
Felújította a konyhát.
Elvitette a régi bútorokat.
Gábor akkoriban legfeljebb hétvégenként segített, de többnyire inkább csak szavakkal.
— Minek ennyi pénzt beleölni? Így is jó.
— Áll a ház, nem dől össze.
— Ez csak egy nyaraló.
Anna számára azonban soha nem volt „csak egy nyaraló”.
Ez volt az egyetlen hely, ahol igazán békét érzett.
Egészen addig, amíg Dóra meg nem jelent ott.
Az első alkalom még egészen tisztességesnek látszott.
— Csak két napra jövünk — mosolygott a sógornője. — Hadd legyenek a gyerekek a természetben.
A két napból aztán öt lett.
Utána Dóra újra megérkezett.
Majd megint.
Végül már úgy kezdett viselkedni, mintha teljes joga volna akkor használni a házat, amikor csak kedve tartja.
Előfordult, hogy telefon nélkül állított be.
Az is megesett, hogy mosatlan edényhegyeket hagyott maga után.
És olyan is volt, hogy elment, de a szemetet sem vitte ki.