És Péter minden egyes alkalommal talált rá valamilyen magyarázatot.
— Ugyan már, mégiscsak a húgomról van szó.
— Túlságosan felfújod ezt az egészet.
— Gyerekei vannak, értsd már meg.
Mintha attól, hogy valakinek gyerekei vannak, magától megszűnne az alapvető tisztelet egy másik ember otthona iránt.
Anna többször is megpróbálta higgadtan szóba hozni a dolgot. Nem veszekedve. Nem számonkérő hangon. Csak normálisan.
— Legalább szóljatok előre.
— Beszéljük meg, mikor jöttök.
— Nekem rosszul esik úgy megérkezni, hogy idegenek vannak a saját házamban.
De mintha a mondatai eltűntek volna valahol a szoba levegőjében. Péter vagy legyintett rájuk, vagy azonnal ingerültté vált.
— Már megint bolhából elefántot csinálsz.
— Egy rendes családban segítenek egymásnak az emberek.
— Mit sajnálsz tőlük tulajdonképpen?
A legjobban mégis az a májusi eset bántotta.
Anna akkor egy kimerítő munkahét után ment le a nyaralóba, és ott szembesült vele, hogy Dóra vendégei az udvari szaunaházban aludtak. Valami ismerősök voltak Dóra férje részéről.
Az asztalon üres üvegek sorakoztak. A mosogatóban egymásra hányva álltak a zsíros tányérok és poharak. A nagyapjától maradt régi pléd pedig a terasz melletti földön hevert összegyűrve.
Anna akkor nem szólt semmit. Összeszedte a szemetet, elmosogatott, kimosta, amit kellett, és rendet rakott maga után is, mások után is. Este azonban Péter elé állt.
— Ha még egyszer bárki beköltözik ide a beleegyezésem nélkül, senkinél nem marad kulcs.
Péter csak elmosolyodott, gúnyosan, mintha egy gyerek túlzásán szórakozna.
— Úgy viselkedsz, mintha ez valami magánpalota lenne.
Anna akkor hosszú ideig csak nézte őt. Azonnal válaszolni sem tudott. Mert először hallotta ki a férje hangjából, hogy ez már nem puszta bosszúság.
Hanem meggyőződés.
Mintha Péter már régen eldöntötte volna magában, hogy Anna tulajdonjoga tulajdonképpen semmit sem számít.
Azon az estén, amikor Anna a telekhez közeledett, már messziről kiszúrta az idegen autót. Egy nagy, sötét színű terepjáró állt közvetlenül a kapu előtt.
Ösztönösen lassított. Egy pillanatra még az is átfutott rajta, hogy talán rossz utcába fordult be. Aztán meglátta a kerítésre akasztott ismerős gyerekkabátot.
És abban a másodpercben valami összerándult benne.
Az udvaron labdák hevertek szanaszét. A ház előtti padon bevásárlószatyrok pihentek. A féltető alatt két roller állt egymás mellett, mellettük egy rózsaszín gyerekbőrönd.
Anna leállította a motort, de még néhány másodpercig mozdulatlanul ült a kocsiban.
A házból hangos beszéd szűrődött ki. Valaki nevetett. Zene dübörgött odabentről. Aztán csapódott egy ajtó.
Lassan kiszállt.
A kiskapu nem volt bezárva.
Az udvaron Dóra kisebbik fia, Márk rohangált. Amikor meglátta Annát, még csak meg sem lepődött.
— Anya! Megjött! — kiáltotta a ház felé, aztán már futott is tovább a hinta irányába.
Nem azt mondta, hogy „Anna néni”. Nem köszönt. Nem zavarta magát.
Mintha a ház tulajdonosa csak véletlenül toppant volna vissza egy olyan helyre, amelyet mások már rég birtokba vettek.
Anna érezte, ahogy forróság önti el az arcát.
Lassan felment a verandára.
Az asztalon vacsoramaradékos tányérok álltak. Idegen telefonok, gyűrött takarók, gyerekeknek való színezők feküdtek mindenfelé.
A konyhából Dóra lépett ki.
— Ó. Hát te ma hogyhogy itt vagy? — kérdezte olyan nyugodt meglepetéssel, mintha csak a boltban futottak volna össze.
— Engedélyt kellett volna kérnem, hogy eljöhessek a saját házamba? — felelte Anna halkan.
Dóra azonnal félrenézett. De a zavara alig tartott tovább két másodpercnél.
— Péter azt mondta, csak holnap jössz.
Ekkor a szobából előkerült a férje is. Pólóban, otthoni rövidnadrágban, olyan természetességgel, mintha már legalább egy hete itt lakna.
— Te meg miért jöttél ilyen korán? — ráncolta össze a homlokát.
Ez a kérdés végleg letaglózta Annát.
Nem az, hogy „szia”. Nem az, hogy „ne haragudj”. Nem az, hogy „szólnunk kellett volna”.
Hanem puszta elégedetlenség.