Mintha ő rúgta volna fel valaki más kényelmesen eltervezett napját.
— Azért, mert ez az én nyaralóm, Péter.
— Már megint ezt kezded?
Dóra nagy csattanással becsapta a hűtő ajtaját, majd látványosan hátat fordított neki. Odafent a gyerekzsivaj hirtelen elhalt. A ház úgy némult el, mintha egyszerre mindenki visszatartotta volna a lélegzetét.
Anna lassan levette a széldzsekijét, és a szék támlájára fektette. Csak ezután nézett a férjére.
— Miért nem szólt nekem megint senki?
Péter fáradt, türelmetlen mozdulattal az ég felé forgatta a szemét.
— Istenem, kezdődik…
— Egy egyszerű kérdést tettem fel.
— Mert ez nem ügy.
— Kinek nem az?
A férfi ingerülten végighúzta a tenyerét az arcán.
— A húgomnak gyerekei vannak. Neki ez a nyaraló mindig nyitva áll. A te véleményedet ebben senki nem kérdezte.
A mondat után olyan csend ereszkedett közéjük, hogy szinte csengeni kezdett a levegő. Még az emeleten lévő gyerekek is abbahagyták a rohangálást. Dóra hirtelen a szatyrokba temetkezett, mintha ott akadt volna valami sürgős dolga.
Anna a férjét nézte, és abban a pillanatban ijesztő tisztasággal értette meg, mi történik.
Péter fejében ez a ház már rég nem az övé volt.
Valahol, valamikor átalakult „közössé”. Péter anyja úgy járt ide, mintha hazaérkezne. A húga parancsolgatott a konyhában. A gyerekek szabadon száguldoztak szobáról szobára. Anna pedig lassan azzá az emberré vált, aki valamiért útban van.
Mintha egyszerűen kihúzták volna azok közül, akiknek joguk van dönteni.
Bólintott egyet. Lassan. Szokatlanul nyugodtan.
És éppen ez a nyugalom feszítette meg Pétert jobban, mint bármilyen kiabálás tette volna.
— Mi van? — morrant rá.
Anna rápillantott az órájára.
Aztán csendesen közölte:
— Negyven percetek van.
Dóra összevonta a szemöldökét.
— Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy, ahogy mondtam.
Péter röviden felnevetett, de a hangjában már nem volt valódi magabiztosság.
— Te most komolyan beszélsz?
— Teljesen.
— Anna, ne rendezz jelenetet a gyerekek előtt.
— A jelenetet ti rendeztétek. Nélkülem.
Elővette a telefonját.
Péter teste azonnal megfeszült.
— Kit akarsz hívni?
— Egy zárszervizest. Holnap reggel kijön, és lecseréli a zárakat.
Dóra erre kiegyenesedett, mintha áram ütötte volna meg.
— Neked teljesen elment az eszed?
Anna most a sógornőjére emelte a tekintetét.
— Épp ellenkezőleg. Végre tisztán gondolkodom. Innentől senkinél nem lesz kulcs ehhez a házhoz.
— Ez már túlzás.
— Az volt túlzás, amikor elkezdtetek engedély nélkül idejárni.
Péter közelebb lépett hozzá.
— Most tényleg ki akarod tenni a családomat az utcára?
— Nem. Idegeneket kérek meg arra, hogy hagyják el a házamat.
A férfi gúnyosan elmosolyodott, de ez a mosoly már megbicsaklott.
— Idegeneket?
— Most mik vagytok? Mert akik tisztelik a ház tulajdonosát, nem így viselkednek.
Dóra hangosan az asztalra dobta az egyik szatyrot.
— A gyerekeket legalább ne keverd bele.
— Akkor ne használjátok őket pajzsként minden alkalommal, amikor kényelmes nektek átlépni mások határait.
Péter hangja megemelkedett:
— Te hallod egyáltalán magadat?
— Hosszú idő óta először igen. Tökéletesen.
Úgy nézett rá a férje, mintha most látná életében először. Nem volt benne a régi engedékenység. Nem volt benne mentegetőzés. És nem volt benne semmiféle szándék, hogy elsimítsa a helyzetet.
Anna pedig már nem akart semmit elsimítani.
Túl sokáig tűrt. Túl sokáig tett úgy, mintha minden rendben volna. Túl sokáig engedte, hogy a saját házát ingyenes családi üdülőként kezeljék.
Dóra hirtelen felkapta a telefonját.
— Gyertek, gyerekek, indulunk. Itt valakinek rohama van.
— Nem — felelte Anna változatlan nyugalommal. — Valakinek végre lettek határai.
Dóra idősebb fia lassan lejött a lépcsőn. A fiú zavartan kapkodta a tekintetét a felnőttek között.
És éppen ettől a pillantástól lett Anna számára az egész különösen keserű.