— A nővéremnek gyerekei vannak, ezért a nyaraló ajtaja előtte mindig nyitva áll. A te véleményedet ebben senki sem kérdezte — közölte Péter, még csak meg sem próbálva halkabban beszélni.
Anna a konyha közepén dermedten állt, ujjai között még mindig ott szorította az autókulcsot. Odakint remegett a forró júliusi levegő, bent sült hús illata keveredett idegen parfümmel, az emeletről pedig gyerekek dübörgő léptei verődtek le hozzájuk.
Lassan a férjére emelte a tekintetét. Aztán a sógornőjére.
Dóra a hűtő mellett álldogált, és teljes nyugalommal pakolta el az élelmiszereket, mintha már régóta ő lenne itt a ház asszonya. Az asztalon gyümölcsleves dobozok, műanyag ételtartók, gyereksapkák és telefontöltők hevertek szanaszét. Az ajtó mellett ismeretlen tornacipők feküdtek ledobálva.
Anna némán letette a kulcsokat a kis szekrényre.
Bocsánatot kérni senkinek sem jutott eszébe.
Majdnem egy nappal korábban érkezett ki a nyaralóba, mint ahogyan eredetileg tervezte. Csak másnap reggel indult volna, de a városban váratlanul lemondták a megbeszélését az egyik ügyféllel. Felszabadult az estéje, ő pedig úgy gondolta: miért ne menne ki azonnal? Csendre vágyott. Néhány nyugodt órára telefoncsörgés, rohanás és emberek nélkül.
Az utóbbi hónapokban úgy érezte, mintha állandó zajban élne.
Péter egyre gyakrabban maradt sokáig az anyjánál. A nővére, Dóra pedig szüntelenül telefonált: hol kérni akart valamit, hol panaszkodott, hol csak beszélgetni támadt kedve. Aztán ezek a hívások észrevétlenül mások gondjainak boncolgatásává váltak, amelyek valami különös logika szerint automatikusan Anna feladatai lettek.
— Te úgyis többet jársz ki a nyaralóba.
— Ott nálad van elég hely.
— A gyerekeknek kell a friss levegő.
— Minek álljon üresen az a ház?
Eleinte mindez ártalmatlannak tűnt.
Később bosszantani kezdte.
Végül Anna egyszer csak észrevette, hogy ezekből a beszélgetésekből az ő akarata teljesen eltűnt. A döntések nélküle születtek meg. Őt csupán kész tények elé állították.
A nyaralót hat évvel korábban örökölte a nagyapjától. Egy kis telek volt a tó közelében, rajta egy régi, verandás házzal, almafákkal, fészerrel és fából épült fürdőházzal. A nagyapja egész életében maga gondozta a helyet. Még hetven fölött is kiment reggelente vödörrel és ronggyal, letörölte a korlátot, lefestette a padokat, és hangosan zsörtölődött a gaz miatt.
A temetés után Anna majdnem egy évig képtelen volt odamenni. Túl nehéz volt belépni abba a házba.
Aztán lassanként saját kezűleg kezdte rendbe hozni mindent. Új tetőt csináltatott. Kicseréltette a vezetékeket. Felújította a konyhát. Elvitette a régi bútorokat.
Péter akkoriban csak hétvégenként segített, és akkor is inkább tanácsokkal, mint tettekkel.
— Minek ennyit rákölteni? Így is jó.
— Áll a ház, nem áll?
— Végül is ez csak egy nyaraló.
Annának azonban soha nem volt „csak egy nyaraló”. Ez volt az egyetlen hely, ahol igazán békére lelt.
Egészen addig, amíg Dóra meg nem kezdte a rendszeres kijárását.
Az első alkalom még teljesen rendben lévőnek látszott.
— Csak két napra jövünk — mosolygott a sógornője. — Hadd legyenek a gyerekek egy kicsit a természetben.
A két napból aztán öt lett.
Utána Dóra megint megjelent.
Aztán újra.
Később pedig már úgy viselkedett, mintha bármikor, amikor csak kedve tartja, teljes joggal használhatná a házat. Beállíthatott előzetes telefon nélkül. Maga után hagyhatott halmokban mosatlan edényt. Elmehetett úgy is, hogy még a szemetet sem vitte ki.