Márk az előszoba közepén maradt, görnyedten, mintha hirtelen minden tartás kiszállt volna belőle, de még mindig próbált úgy tenni, mintha ura volna a helyzetnek.
– Most elégedett vagy? – kérdezte rekedten. – Sikerült mindenki előtt megaláznod?
Anna lassan felé fordult.
– Te jöttél ide egy bőröndnyi hazugsággal.
– Nem így akartam. Eszterrel az egész… bonyolult.
– Ezt a szót ne mondd nekem. Inkább szedd össze a holmidat.
– Anna, ne hozzunk elhamarkodott döntéseket. Felnőtt emberek vagyunk. Hibáztam, igen. De ezen túl lehet jutni.
Anna nem válaszolt azonnal. Átment a konyhába. Az asztalon olyan élelmiszerek hevertek, amelyeket nem ő vett. Egy idegen bögre állt Mária néni kávésdoboza mellett, mintha mindig is ott lett volna a helye. Anna két ujjal megfogta, kivitte az előszobába, és betette abba a zacskóba, amelybe Eszter ajtó mellett felejtett apróságait gyűjtötte.
– Én nem akarok ezen túljutni, Márk – mondta halkan, de keményen. – Én le akarom zárni.
– Válás? Két hét miatt?
– Nem két hét miatt. Hanem hónapok óta tartó hazudozás miatt. Amiatt, hogy már nem tartottál olyan embernek, akinek igazat kell mondani. Amiatt, hogy úgy döntöttél, rendelkezel az én tulajdonommal. És amiatt is, hogy idehoztál egy gyereket, akinek ugyanúgy hazudtál.
Márk leült az egyik székre, és a tenyerébe temette az arcát.
– Nem tudom, mi történt velem.
– Dehogynem tudod. Pontosan tudtad, mit csinálsz.
– Csak… azt akartam érezni, hogy szükség van rám.
Anna keserűen elmosolyodott.
– Az én káromra?
Márk felemelte a fejét.
– Te mindig mindent egyedül intézel. Egyedül döntesz, egyedül keresel pénzt, egyedül… – Itt elharapta a mondatot, mintha megérezte volna, hogy veszélyes útra tévedt. – Egyedül élsz. Melletted én feleslegesnek érzem magam.
– És beszélgetés helyett inkább nyaralást rendeztél magadnak egy másik nővel.
– Féltem.
– Nem. Abban bíztál, hogy nem fogok utánanézni.
Erre már nem volt felelete.
Anna még aznap lakatost hívott. Nem rendezett jelenetet, nem fenyegetőzött, nem kezdett hosszú magyarázkodásba. Megmutatta a lakás papírjait, az igazolványát, és közölte, hogy a zárbetétet ki kell cserélni. Márk a konyhában ült, némán, miközben a mester az ajtónál dolgozott. A szerszám minden kattanása úgy hangzott, mintha egy-egy újabb pont kerülne valaminek a végére.
Amikor elkészült a csere, Anna a friss kulcsokat a táskájába tette.
– A budapesti lakásban lévő dolgaidat tanúk előtt összekészítem – mondta. – Szombaton eljössz az apáddal vagy egy barátoddal. Csak azt viszed el, ami a tiéd.
Márk ránézett.
– Tényleg nem engedsz haza?
– Ez az otthonom. Te ma megmutattad, mit kezdesz más bizalmával.
– És a válás?
– Ha beleegyezel, és nincs min vitatkoznunk, elintézzük az anyakönyvi hivatalban. Ha harcolni akarsz, akkor majd a bíróságon folytatjuk.
Márk féloldalasan, keserűen elmosolyodott.
– Gyorsan végiggondoltad.
– Nem. Te adtál rá időt, amíg olyan elégedetten mosolyogtál a „kiküldetésed” miatt.
Budapestre már külön vonattal mentek vissza. Márk még aznap este elutazott, Anna viszont maradt egy napot Debrecenben. Ki kellett szellőztetnie a lakást, ki kellett mosnia, le kellett törölnie mindent, amire idegen jelenlét tapadt. Nem állt meg minden tárgynál sírni, nem játszott drámát a tükör előtt. Kidobta a fürdőszobában talált fogkefét, kimosta az ágytakarót, áttörölte a polcokat, Eszter ottfelejtett holmiját pedig külön zacskóba pakolta. Később Ilona nénin keresztül juttatta el hozzá, miután az idős asszony szólt, hogy a nő a közelben vett ki egy szobát egy panzióban.
Másnap reggel Anna a balkonon ült egy csésze egyszerű, fekete kávéval, és nézte a város fölé boruló csendet. A lakás újra az övé volt. Nem csak a tulajdoni lap szerint, hanem belül, érzésre is. Nem csengett benne idegen nevetés, nem álltak az előszobában más csizmái, nem nyúltak többé illetéktelen kézzel az emlékeihez.
Márk többször telefonált. Aztán hosszú üzeneteket küldött. Előbb beszélgetni akart. Utána vádaskodott. Később megint könyörgött. Anna nem olvasott el mindent. Némelyik üzenetet azonnal törölte, mert túl sok volt bennük az önsajnálat, és túl kevés annak megértése, mit is tett valójában.
Szombaton Márk megjelent a budapesti lakásnál az apjával, Istvánnal. Anna előre megkérte a szomszédasszonyt, hogy legyen jelen tanúként. Nem félelemből tette, hanem azért, hogy később senki se állíthassa, elrejtett, tönkretett vagy visszatartott valamit.
Márk beesett arccal, komoran lépett be. István csendesen köszönt, szégyenlősen, mintha részben ő is viselné a fia tettének súlyát. Egyenes ember volt, és hamar megértette, hogy itt nem apró botlás történt.
– Anna, sajnálom, hogy idáig jutottatok – mondta az apósa.
– Önnek nem kell bocsánatot kérnie egy felnőtt férfi helyett.
István keserűen sóhajtott.
– De talán mégis kell, ha ilyen magabiztosra sikerült nevelnem.
Márk arca elvörösödött.
– Apa, hagyd.
– Nem hagyom – felelte István keményen. – Más lakásába nőket hurcolni volt eszed, akkor most legyen eszed végighallgatni is.
Anna nem avatkozott közbe. Csak megmutatta a dobozokat, amelyekben Márk holmiját összekészítette: ruhák, iratok, szerszámok, könyvek, sporttáska. Minden rendben, pontosan, megalázás nélkül volt elpakolva. Semmi fölösleges nem került közéjük, de semmi sem maradt nála, ami a férfié volt.
– A kulcsokat kérem – mondta Anna.
Márk elővette a kulcscsomót.
– Ez a kapué, ez a lakásé, ez meg a postaládáé.
– A debreceni kulcsot is.
Márk egy pillanatra megmerevedett.
István úgy nézett rá, hogy a fia szó nélkül a belső zsebébe nyúlt, és előhúzott még egy kulcsot.
Anna átvette a csomót, végignézte.
– Több másolat nincs?
– Nincs.
– Ha kiderül, hogy mégis van, akkor egészen más beszélgetés következik.
Márk összeszorította a száját, de nem vitatkozott. Már tudta, hogy nincs értelme.
Egy hét múlva beadták a válási kérelmet az anyakönyvi hivatalban. Gyerekük nem volt, közösen szerzett vagyonuk sem akadt, Márk pedig nem kezdett ellenkezni. Talán azért, mert az apja mellette állt. Talán azért, mert végre felfogta: Anna többé nem hisz el egyetlen szép magyarázatot sem tettek és papírok nélkül.
Az épület előtt Márk hirtelen megtorpant.
– Anna… ha akkor mindent magamtól elmondok? Még az út előtt?
Anna harag nélkül nézett rá. A düh már kiégett belőle, és csak fáradt tisztánlátás maradt a helyén.
– Akkor is fájt volna. De legalább őszinte lett volna. Te viszont azt választottad, hogy belőlem kényelmes, ostoba feleséget csinálsz, aki otthon ül, és elhiszi a kiküldetéseket.
– Nem gondoltam, hogy eljössz.
– Pont ez a baj.
Márk még mondani akart valamit, de Anna már elindult.
A következő hónapban a férfi még próbált visszakapaszkodni. Azt írta, Eszter elhagyta. Azt írta, most értette meg, ki állt mellette igazán. Azt is írta, hogy a debreceni lakás azóta büntetésként jelenik meg az álmaiban. Anna nem válaszolt. Már nem hatotta meg sem a megbánása, sem az, ahogyan a közös múlt emlékével próbált nyomást gyakorolni rá.
A budapesti lakásban is zárat cseréltetett. Kipakolta a szekrényeket, felszabadította a polcokat, és lassan leszokott arról, hogy esténként a kulcs zörrenését várja. Eleinte szokatlan volt a csönd. Később őszintének érezte. Ebben a csöndben nem volt lefordított telefon, titkolt üzenet, sem túl elégedett mosoly egy olyan ember arcán, aki éppen becsapni készült őt.
Egy nap Ilona néni rövid üzenetet küldött neki: látta Esztert Dórával az állomáson, elutaztak. Márk nem volt velük.
Anna elolvasta, aztán letette a telefont. Sajnálta a kislányt. Egy kicsit még Esztert is. De leginkább azt az önmagát sajnálta, aki hónapokon át igyekezett nem észrevenni a nyilvánvalót, csak hogy megőrizze a család látszatát.
Aznap este elővett egy új irattartót. Gondosan beletette mindkét lakás dokumentumait, a válási papírt, a pótkulcsokat és a zárcserékről szóló számlákat. Nem félelemből. Egyszerűen már tudta, mennyibe kerül a figyelmetlenség.
Aztán főzött magának egy kávét, kiment a konyhába, és hosszú idő után először nyugodtan elmosolyodott.
Márk valaha azt hitte, hogy a kéthetes „kiküldetés” szép kis pihenő lesz számára a házasságából. Végül mégsem az üzenetek, a számlák vagy a jegyek buktatták le először, hanem az a túlságosan elégedett mosoly.
Anna pedig többé nem hibáztatta magát azért, mert gyanakodni kezdett.
Mert van, amikor egy nő nem a családját rombolja szét azzal, hogy utánanéz az igazságnak.
Van, amikor csak időben kinyitja a szemét, és még meg tudja védeni az otthonát.