egy vacsoráról beszélt valamelyik étteremben, a kislány pedig közben az internet jelszavát kérdezgette.
Anna elővette a kulcsait. A jól ismert zár engedelmesen fordult, mintha semmi rendkívüli nem történt volna mögötte.
Amikor kitárta az ajtót, a tekintete először az előszobára esett. Idegen sportcipők álltak a fal mellett, női csizmák dőltek egymásnak, a fogas alatt pedig egy gyerek hátizsákja hevert. Az ő kis szekrényén egy neszesszer foglalta el a helyet, a kampón pedig ott lógott az a világos kabát, amelyet a pályaudvaron látott azon a nőn.
Márk a konyhából lépett ki, kezében bögrével. Amikor meglátta Annát, néhány másodpercig fel sem fogta, mi történik. Az arca megnyúlt, a bögre megbillent az ujjai között, és pár csepp ital a padlóra fröccsent.
– Anna?
A konyha ajtajában megjelent a nő is. A válla mögül egy telefonját szorongató kislány kukucskált ki.
Anna belépett, belülről becsukta az ajtót, majd kihúzta a kulcsot a zárból.
– Jól indult az üzleti út?
Márk gyorsan letette a bögrét a legközelebbi polcra.
– Te mit keresel itt?
– Érdekes kérdés attól, aki a lakás tulajdonosának teszi fel.
A nő kihúzta magát.
– Elnézést, maga kicsoda?
Anna ránézett. Nem emelte fel a hangját, nem kiabált, még csak nem is kapkodott levegő után. A nő csinos volt, ápolt, nagyjából harmincöt éves. A szemében azonban nem egy megszeppent vendég zavara ült, hanem annak az ingerültsége, akit megzavartak valamiben, amit már magáénak hitt.
– Anna vagyok. Márk felesége. És ennek a lakásnak a tulajdonosa.
A nő lassan Márk felé fordította a fejét.
– Azt mondtad, válófélben vagytok.
Anna röviden, keserűen felnevetett.
– Nahát. Nekem meg azt mondta, üzleti útra megy.
A kislány abbahagyta a telefon görgetését. A nő egy lépést tett előre.
– Márk, magyarázd meg.
Márk felemelte mindkét kezét, mintha a szoba falait próbálná megtartani, nehogy rájuk dőljenek.
– Jó, álljunk meg egy pillanatra. Ne csináljunk jelenetet. Anna, te ezt teljesen félreértetted.
– Kinyitottam a saját ajtómat, és a saját lakásomban találtam a nődet a gyerekével. Pontosan melyik részét értettem félre?
– Ő Eszter. Mi… – elakadt, aztán sietve folytatta. – Nehéz helyzetben van. Segíteni akartam neki.
– Segíteni lehetett volna egy szállodai szobával is. Te viszont idehoztad.
Eszter élesen Anna felé fordult.
– Márk azt mondta, ez közös családi lakás.
– Hazudott.
– Azt állította, ő is pénzt tett bele.
– Itt még egy villanykörtét sem cserélt ki soha.
Márk arcán bosszús fintor futott át.
– Ne kezdj el mások előtt megalázni.
– Ezek a „mások” az én engedélyem nélkül jöttek be az otthonomba.
Eszter elvörösödött. Látszott rajta, hogy kétségbeesetten próbálja kitalálni, hogyan őrizhetne meg valamennyit a méltóságából. A kislány közben csendesen hátrált a fal mellé, és magához szorította a hátizsákját.
Anna észrevette a gyereket, és valamivel lágyabb hangon szólalt meg:
– A kislány semmiről sem tehet. De maguk ketten most összepakolnak, és elmennek innen.
– Hová? – háborodott fel Eszter. – Most érkeztünk!
– Szállodába. Ismerősökhöz. Bárhová. Csak nem az én lakásomba.
Márk közelebb lépett a feleségéhez.
– Anna, ne égesd magad. Beszéljük meg négyszemközt.
– Nem. Túl sokáig beszéltél négyszemközt úgy, ahogy neked kényelmes volt. Most azok előtt fog minden elhangzani, akiket idehoztál.
– Te tehetsz róla – vágta oda hirtelen. – Mindent irányítani akarsz. A lakás a tiéd, a döntések a tieid, az iratok a tieid. Melletted egy férfi úgy érzi magát, mint egy albérlő.
Anna kissé oldalra döntötte a fejét, és úgy nézte őt, mintha most látná először igazán.
– Ezért gondoltad, hogy legalább itt eljátszod a házigazdát? Amíg én nem vagyok jelen?
– Normálisan akartam élni egy kicsit! A te örökös hűvös nyugalmad nélkül.
– A szeretőddel és a gyerekével az elhunyt nagynéném lakásában?
Eszter összerezzent.
– Miféle nagynéni?
– Az, akitől ezt az ingatlant örököltem. Örökség. Az én különvagyonom. Nem közös tulajdon.
Eszter lassan Márkra nézett. A korábbi magabiztosságnak már nyoma sem volt a szemében.
– Te azt mondtad, házasság alatt vettétek.
Márk megfeszítette az állkapcsát.
– Azt mondtam, a valóságban a miénk.
– A valóságban – ismételte Anna halkan. – Még hazudni is úgy tudsz, mintha saját magadnak lennél a közjegyzője.
Márk arca lángba borult.
– Ezt nem engedheted meg magadnak!
– De igen. Mert nem egyszerűen megcsaltál. Idegen embereket hoztál be csalással az én otthonomba. És ha tizenöt percen belül nincsenek összeszedve a holmik, hívom a rendőrséget.
Eszter idegesen felnevetett.
– Rendőrséget? Egy családi vita miatt?
Anna a táskájába nyúlt, elővette a dokumentumokkal teli mappát, szétnyitotta a tulajdoni lap másolatát, és az első oldalt eléjük tartotta.
– Ez nem családi vita. Hanem az, hogy idegenek tartózkodnak a lakásomban a tulajdonos beleegyezése nélkül. Csak azért beszélek ilyen nyugodtan, mert gyerek is van magukkal.
A kislány halkan megszólalt:
– Anya, menjünk el.
Eszter ingerülten hátrafordult.
– Hallgass, Dóra.
Anna megjegyezte magában a nevet, de nem szólt közbe. Márk közben megpróbálta megfogni a karját. Anna azonnal hátralépett.
– Ne érj hozzám.
– Anna, emberi módon kérlek. Legalább egy éjszakát hadd maradjunk. Holnap mindent megbeszélünk.
– Te már mindent megbeszéltél. Eszterrel. Magaddal. Bárkivel, csak velem nem.
– Összezavarodtam.
– Nem, Márk. Te ezt megszervezted. Előre kivetted a szabadságot. Nekem üzleti utat hazudtál. Elhoztad a kulcsokat. Átvetted volna a kiszállítást. Ennek a nőnek pedig azt mondtad, hogy a lakás lényegében a tiéd. Ez nem zavarodottság. Ez terv volt.
Márk kinyitotta a száját, de egyetlen épkézláb válasz sem jutott eszébe.
Eszter hirtelen felkapta a telefonját.
– Akkor majd én hívom a rendőrséget. Döntsék el ők, van-e joga minket az utcára tenni.
– Hívja nyugodtan – mondta Anna. – Csak mindjárt az elején közölje velük, hogy olyan lakásban tartózkodik, amely nem az öné, és a tulajdonos felszólította a távozásra.
Eszter keze leereszkedett. A bizonyossága szemmel láthatóan omlott össze.
Ekkor csengettek. Márk összerezzent.
Anna az ajtóhoz ment, és kinyitotta. A küszöbön Ilona néni állt, mellette pedig a szomszéd lakásból való férfi: zömök, ősz hajú ember, otthoni kardigánban.
– Minden rendben van? – kérdezte az idős szomszédasszony.
– Egyelőre pakolnak – felelte Anna.
– Mi itt maradunk a folyosón, ha szükség lenne ránk – mondta a férfi. – Csak hogy senkinek ne jusson eszébe ostobaságot csinálni.
Márk arca elsápadt a dühtől.
– Még a szomszédokat is idecsődítetted?
– Én senkit sem hívtam ide. Hallották, hogy valami történik.
– Miféle valami? – csattant fel Márk. – Te rendeztél itt színházat!
Anna szélesebbre tárta az ajtót.
– Te is szedd össze a dolgaidat.
– Tessék?
– Ide pihenni jöttél. Akkor Budapestre se úgy gyere vissza, mint házigazda. Az én lakásomba legfeljebb a személyes holmijaidért léphetsz be, előre egyeztetett időpontban.
– Nincs jogod kizárni a saját otthonomból!
– A budapesti lakásnak én vagyok a tulajdonosa. Te más címen vagy bejelentve, az apádnál. Nálam férjként laktál. A mai nap után már nem.
Márk elhallgatott. Nem számított rá, hogy Anna ilyen pontosan emlékszik ezekre a részletekre. Pedig emlékezett. Mindig is emlékezett, csak nem szokása volt ok nélkül iratokkal hadonászni.
Eszter ekkor már szó nélkül pakolt. Mozdulatai kapkodóak és élesek voltak: a kozmetikumok a táskába csúsztak, az ágyon hagyott ruha a bőröndbe került, a töltők az oldalzsebbe. Dóra segített neki, közben igyekezett se Márkra, se Annára nem nézni.
Húsz perc múlva az előszoba tele volt bőröndökkel és táskákkal. Márk még mindig próbálta valahogy megmenteni maradék méltóságát.
– Anna, most egyetlen hiba miatt romba döntöd a házasságunkat.
Anna figyelmesen ránézett.
– Hiba az, ha valaki elfelejt egy dátumot. Ha rossz címet ír be. Ha cukor helyett sót tesz valamibe. Te viszont behoztál egy nőt a gyerekével az én lakásomba, és mindezt üzleti útnak nevezted.
Eszter felnézett.
– Márk, velünk jössz?
A férfi tekintete ide-oda cikázott közte és Anna között. És Anna ebben a pillanatban meglátta a legkellemetlenebb igazságot: Márk nem szerelmet választott. Azt mérlegelte, hol lenne most kényelmesebb neki.
– Beszélnem kell Annával – mondta végül.
Eszter gúnyosan elmosolyodott.
– Persze. Amint kiderült, hogy a lakás nem a tiéd, hirtelen nagyon fontossá vált a beszélgetés.
Megfogta a bőröndöt. Dóra a hátára vette a táskáját. Ilona néni némán félreállt, hogy kiengedje őket a folyosóra.
Eszter még az indulás előtt visszafordult Annához.
– Nem tudtam, hogy valóban a felesége vagy. Azt mondta, csak külön szobában éltek, és a papírokra vártok.
– Most már tudja.
– Sajnálom – suttogta Dóra, pedig nem neki kellett volna bocsánatot kérnie.
Anna a kislányra nézett, és aprót bólintott.
– Te semmiről sem tehetsz.
Amikor az ajtó végül becsukódott mögöttük, odabent mintha egyetlen pillanat alatt elfogyott volna a levegő.