Bizonyíték kellett neki, nem sejtés.
Aznap este Márk virágcsokorral állított haza. Nem volt nagy, inkább ízléses, gondosan összeválogatott csokor. Anna átvette, sőt még meg is köszönte. A férfin azonnal látszott, mennyire megkönnyebbült ettől a higgadtságtól.
– Hiányozni fogok? – kérdezte, miközben átkarolta a vállát.
Anna nem húzódott el.
– Persze.
Márk megcsókolta a halántékát, aztán bement a hálóba csomagolni. Olyan jókedve volt, hogy félhangosan dúdolgatni kezdett, mintha valóban csak egy unalmas munkaútra készülne. Anna az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy a férje beleteszi a bőröndbe a zakóját, néhány inget, egy új parfümöt, és azt a drága órát is, amelyet korábban még ünnepi alkalmakra is sajnált felvenni.
– Elég elegáns lesz ez a kiküldetés – jegyezte meg Anna csendesen.
Márk fel sem kapta a fejét.
– Ugyan már, Anna, mégsem mehetek oda melegítőnadrágban.
– Hát persze.
Olyan nyugodtan mondta, hogy a férfi egyetlen pillanatra sem lett gyanakvó.
Másnap reggel Márk szokatlanul sokáig készülődött a tükör előtt. Igazgatta a gallérját, újra meg újra ellenőrizte az iratait, majd a kabátja belső zsebéből elővett egy kicsi, bársonnyal bevont dobozkát. Anna a tükörben látta meg. Lapos volt, apró, olyan, amiben ékszert szoktak tartani.
Márk észrevette a pillantását, és hirtelen visszacsúsztatta a zsebébe.
– Mandzsettagomb – vetette oda gyorsan.
– Nem kérdeztem semmit.
A férfi egy másodpercre zavarba jött, de hamar összeszedte magát.
– Mindjárt itt az autó. Ne kísérj le, megoldom.
– Ahogy akarod.
Az előszobában a szokásosnál erősebben szorította magához Annát.
– Ne képzelj be mindenfélét. Írni fogok.
– Írj.
Márk felkapta a bőröndjét, és kilépett a lakásból. Anna az ablakhoz ment. Pár perccel később taxi gördült a ház elé. A férje beszállt a hátsó ülésre, és még csak fel sem nézett az ablakok felé. Az autó elindult.
Anna addigra már fel volt öltözve. A táskáját korábban összekészítette: személyi iratok, telefon, töltő, készpénz, lakáskulcsok, az autó papírjai. Öt perccel Márk távozása után ő is elindult.
Nem üldözni akarta. Nem tervezett jelenetet az utcán, nem akart a taxi után rohanni. Egyszerűen rendelt egy másik autót, és a pályaudvar címét diktálta be. Márk előző nap ugyanis véletlenül elszólta magát valami korai vonatról, holott a meséje szerint a céges utat a munkahelye intézte, a jegyeknek pedig elektronikusan kellett volna érkezniük.
A pályaudvarnál szinte azonnal meglátta. Márk a bejárat közelében állt, a telefonját nézte. Mellette egy világos kabátos nő várakozott. Magas volt, ápolt, rövid frizurával, feltűnő színű bőrönddel. Nevetett, közben könnyedén Márk vállára tette a kezét. A férfi olyan közel hajolt hozzá, ahogyan a saját feleségéhez már nagyon régóta nem.
Anna megállt az újságosbódé mellett. A szíve vadul vert, de az arca mozdulatlan maradt. Elővette a telefonját, és készített néhány fényképet. Nem bosszúból. Magának. Hogy később, amikor Márk majd azt állítja, ő talált ki mindent, ne inogjon meg a saját bizonyosságában.
A nő egyszer csak felé fordult. Anna időben elkapta a fejét, és úgy tett, mintha a magazinokat nézegetné a kirakatban. Az üveg tükröződésében azonban látta, ahogy Márk megfogja a kísérője kezét. Nem véletlenül, nem baráti gesztusként. Az ujjaik természetesen, megszokottan fonódtak össze.
Tíz perc múlva már a peronok felé tartottak.
Anna nem szállt fel utánuk. Elég volt egyetlen pillantást vetnie az indulási táblára. Az úti cél nem Szeged volt.
Debrecen.
Debrecen.
Annának ott volt egy lakása. Nem volt nagy, mégis felbecsülhetetlen értéket jelentett számára. Nem a piaci ára miatt, hanem az emlékek miatt. Mária nénitől, az édesanyja nővérétől örökölte. Az örökséget már évekkel korábban átvette, minden papír kizárólag az ő nevére szólt. Márknak sem jogilag, sem erkölcsileg nem volt köze ahhoz az otthonhoz. Mindössze kétszer járt ott, és mindkét alkalommal megjegyezte, hogy kár üresen hagyni.
– Ki kellene adni, Anna. Vagy eladni, és valami értelmesebbe fektetni az árát – ismételgette akkoriban.
Anna mindig nemet mondott. Az a lakás az ő saját menedéke volt. Mária néni neki szánta, mert az utolsó éveiben Anna gondoskodott róla: utazott hozzá, segített, orvosokhoz vitte, intézte a papírjait. Márk akkoriban csak bosszankodott, amiért a felesége olyan sok időt tölt a rokonánál.
Most pedig éppen oda tartott egy másik nővel.
Anna nem ment haza azonnal. Előbb betért egy közeli kávézóba, rendelt egy kávét, és megnyitotta a vasúttársaság alkalmazását. A következő Debrecenbe tartó vonatra csak estére volt jegy. Vett egyet. Ezután felhívta az ottani lakás szomszédját, Ilona nénit, az első emeleten lakó, fürge asszonyt, aki jobban szemmel tartotta a házat, mint bármelyik biztonsági kamera.
– Ilona néni, jó napot kívánok. Anna vagyok, a negyedik emeleti lakás tulajdonosa.
– Annácskám, szervusz! Jössz hozzánk?
– Igen. De előbb kérdeznék valamit. Márk nem kereste mostanában?
– Dehogynem – élénkült fel az asszony. – Azt mondta, kettesben mentek pihenni. Megkért, hogy ha futár hozna valamit, vegyem át. Miért, baj van?
Anna lassan letette a csészét a csészealjra.
– Járt már ott futár?
– Tegnap. Egy nagy dobozt hoztak. Nem vettem át. Mondtam, hogy a tulajdonos nélkül én semmit nem fogadok el. Aztán Márk visszahívott, nem volt túl elégedett, de megmondtam neki egyenesen: a lakás a tiéd, Annácskám, nem az övé. Ne ő rendelkezzen.
– Nagyon köszönöm.
– Mi történt?
– Még nem tudom pontosan. De ha Márk ma vagy holnap megérkezik, kérem, ne említse neki, hogy beszéltünk.
Ilona néni elhallgatott egy pillanatra.
– Értem. Akkor komoly a dolog.
– Igen.
– Gyere csak. Figyelem majd, kivel érkezik.
Anna még egyszer megköszönte, aztán bontotta a vonalat.
Estig összeszedte otthon az összes fontos iratot. A házassági anyakönyvi kivonatot, a debreceni lakás dokumentumait, a tulajdoni lap másolatát, valamint a budapesti lakás papírjait is, amely már a házasságuk előtt az ő nevén volt. Márk nála élt. A mindennapokban közös otthonuknak számított, jogilag azonban soha nem volt az övé. Anna tisztán emlékezett rá, hogy kapcsolatuk elején a férfi azt mondogatta: teljesen mindegy, kinek a lakása, csak a szerelem számít. Később viszont egyre gyakrabban elejtette:
– Egy normális férfinak otthon éreznie kell, hogy ő a ház ura.
Anna akkor még elütötte tréfával. Most már semmi kedve nem volt nevetni.
A vonaton nem sírt. Az ablak mellett ült, nézte a sötétbe vesző mezőket, hallgatta a kerekek egyenletes zakatolását, és hosszú idő után először nem az érzései, hanem a tények szerint rakta sorba az életét.
Első tény: a férje hazudott a kiküldetésről.
Második tény: szabadságot vett ki.
Harmadik tény: egy nővel utazott el.
Negyedik tény: Anna lakásába tartott.
Ötödik tény: már előre intézkedett, hogy oda csomagokat vihessenek.
Ez már nem pusztán hűtlenség volt. Ez behatolás volt valamibe, ami csak az övé. Betörés az emlékeibe, Mária néni hagyatékába, abba a helybe, amelyet Márk nem épített, nem vásárolt, és soha nem becsült meg.
Másnap Anna déltájban érkezett Debrecenbe. Nem ment rögtön fel a lakásba. Először Ilona nénihez sietett. Az asszony a ház előtti padon ült, mintha csak őrségben várta volna.
– Megjöttek a tieid – mondta halkan. – Reggel. Ő, meg az a nő. És volt velük egy kislány is, tizenkettő, legfeljebb tizenhárom éves lehet. Bőröndök, szatyrok, minden. A nő rögtön azt mondta a gyereknek: na, ez lesz egy időre a kis fészkünk.
Anna többször is pislogott, mintha a szavak nehezen jutnának el hozzá. Egy gyerek. Márk tehát nem egyszerűen a szeretőjét vitte oda. Egy idegen családot költöztetett be az ő lakásába.
– Honnan volt kulcsa? – kérdezte Ilona néni.
– Volt nála tartalék. Azt hittem, csak vészhelyzet esetére.
– Értem. És még valami, Annácskám… – Az asszony közelebb hajolt. – Valami koszorúval akarták feldíszíteni az ajtót. Hallottam, ahogy az a nő azt mondja: „Majd megszokja, hamarosan itt minden a miénk szerint lesz.” Nekem ez nagyon nem tetszett.
Anna lassan bólintott.
– Köszönöm. Felmegyek.
– Egyedül engedjelek?
– Először egyedül. Ha baj lesz, telefonálok.
A negyedik emeletre lift nélkül ment fel. Nyugodtan, fokról fokra haladt, mintha minden lépcsővel egyre hidegebbé és tisztábbá válna benne valami. Az ajtaja előtt megállt. Odabentről hangok szűrődtek ki. A nő nevetett. Márk valami esti étteremről beszélt.