— Két hétre kiküldenek vidékre — jelentette be Márk olyan elégedett, szinte ragyogó mosollyal, mintha nem is munkaútról beszélne, hanem valami régóta vágyott ajándékról, amely végre az ölébe hullott.
Anna éppen a vacsorát adagolta a tányérokra. A salátáskanál megállt a kezében a tányér pereme fölött, aztán lassan, óvatosan visszaengedte a tálba. Csak ezután emelte a tekintetét a férjére.
— Két hétre? — kérdezett vissza nyugodt hangon.
— Igen. Sürgős ügy. Van ott egy elakadt projekt, valakinek helyre kell raknia a dolgokat — Márk levette a kabátját, a szék támlájára akasztotta, és leült az asztalhoz. Máskor ilyenkor első útja a fürdőszobába vezetett, hogy kezet mosson, közben pedig morgott, mennyire kikészítették a dugók. Most azonban mintha eszébe sem jutott volna a megszokott szertartás. — A vezetőség úgy döntött, nálam jobban senki nem tudja megoldani.
Gyorsan beszélt, élénken, már-már ünnepi lendülettel. Anna ezt is észrevette. Ahogy azt is, hogy frissen volt nyírva a haja, és hogy új illat lengte körül, egy parfüm, amely nemrég jelent meg rajta minden különösebb magyarázat nélkül. Régebben Márk hetekig képes volt ugyanabban a kabátban járni, és a kopott gallér sem zavarta. Mostanában viszont váratlanul elkezdte előre kivasalni az ingeit, válogatni az övei között, sőt a tükör előtt is elidőzött, mintha azt vizsgálná, nem tűnik-e túl fáradtnak.
Anna a tányérok mellé tette az evőeszközöket, majd leült vele szemben.
— Mikor indulsz?
— Holnapután reggel.
— Elég hirtelen.
— Ilyen a munkám, Anna. Nem én találom ki.
Márk felkapta az asztalon fekvő telefonját, és azonnal kijelzővel lefelé fordította. Olyan begyakorolt mozdulat volt ez, olyan magától értetődő, mintha már ő maga sem tudná, mikor vált szokásává.
Anna pillantása a férfi kezére siklott. A gyűrű helye halványan még látszott a gyűrűsujján, maga a jegygyűrű azonban nem volt rajta.
— Megint levetted a gyűrűdet?
Márk futólag ránézett az ujjára, aztán félmosolyra húzta a száját.
— Kint voltam az üzemben, és elfelejtettem visszavenni. Tudod, ott nem szabad hordani.
— Ma az irodában voltál.
Egy pillanatra megmerevedett. Csak egy nagyon rövid pillanatra, de Anna elkapta. Aztán Márk a villáért nyúlt, és nekilátott enni.
— Először az irodában, utána beugrottam a raktárba. Kérlek, ne kezdjük el. Hazajöttem, szeretnék nyugodtan megvacsorázni.
Anna nem vitatkozott. Már jó ideje megtanulta, hogy ha valaki hazudik, a túl sok kérdés csak segít neki gyorsabban összerakni egy kényelmesebb történetet. Sokkal hasznosabb hallgatni, figyelni, és kivárni, hol botlik meg magától.
Az utóbbi hónapokban Márk mintha csak félig lett volna jelen otthon. Későn ért haza, keveset beszélt, és apróságokon is felcsattant. Hol a törölköző lógott rossz helyen, hol az étel volt túl egyszerű, hol Anna csukta be szerinte túl hangosan a fiókot. Közben esténként a telefonja valósággal életre kelt: rövid jelzések, hirtelen felvillanó mosolyok, egykezes válaszok az asztal alatt.
Anna eleinte azzal nyugtatta magát, hogy biztosan a munka. Később azzal, hogy Márk kimerült. Aztán azzal, hogy talán csak képzelődik. Nem akart olyan nővé válni, aki zsebeket kutat át és beszélgetéseket hallgat ki. Már a gondolattól is viszolygott. Csakhogy azon az estén Márk maga terített elé túl sok olyan részletet, amelyek sehogy sem illettek egymáshoz.
— A jegyeket már elintézték? — kérdezte Anna.
— Persze. Mindent a cég szervez.
— És hol fogsz lakni?
— Szállodában. A partnerek foglalják.
— Melyik városban?
Márk felnézett.
— Hogy érted?
— Hová küldenek pontosan?
Letette a villát, és hangosan kifújta a levegőt.
— Anna, ez most kihallgatás akar lenni?
— Csak tudni szeretném, hová utazik el a férjem két hétre.
— Szegedre — felelte egy egészen apró szünet után. — Szeged mellett van az a projekt.
Anna bólintott, és kézbe vette a vizespoharát. Nem volt szomjas, de muszáj volt valamivel elfoglalnia a kezét. Márk újra elmosolyodott, ezúttal lágyabban, békítően.
— Tudom, nem örülsz neki, hogy nem leszek itthon. De majd visszajövök, és elmegyünk valahová. Úgyis régen voltunk kettesben.
Ez a mondat különösen nevetségesen hangzott. Anna egy hónappal korábban javasolta neki, hogy menjenek el moziba. Márk akkor azt mondta, munka után csendre vágyik, és semmi kedve emberek közé menni. Két órával később valaki írt neki, ő pedig kiment a lépcsőházba telefonálni.
— Persze — mondta Anna. — Elrendezed azt a projektet, aztán majd elmegyünk.
Márk szemmel láthatóan megkönnyebbült. Úgy tűnt, azt hiszi, a beszélgetés ezzel véget ért. Megette a vacsoráját, feltűnően udvariasan megdicsérte az ételt, majd a telefonját markolva bevonult a fürdőszobába.
Anna egyedül maradt a konyhában. Lassan leszedte az asztalt, letörölte a lapját, az evőeszközöket a mosogatóba tette. Minden mozdulata nyugodtnak, szinte hétköznapinak látszott, csak az árulta el, hogy belül valami megfeszült benne, hogy az ujjai néhányszor lecsúsztak a nedves tányér széléről.
Amikor a fürdőszobából Márk tompa nevetése szűrődött ki, Anna kiegyenesedett. Vele már régóta nem nevetett így: könnyedén, röviden, valódi jókedvvel.
Az éjszaka alig hozott számára álmot. Márk mellette feküdt, háttal fordulva neki, a telefonját pedig a párnája alá dugta. Régebben bárhol otthagyta: a konyhapulton, az előszobában, a tévé melletti töltőn. Most már a fürdőszobába is magával vitte.
Reggel Anna nem rendezett jelenetet. Elkészítette a reggelit, megkérdezte, mit mossanak ki az útra, és figyelmesen hallgatta a válaszokat. Márk magabiztosan sorolta: két ing, farmer, pulóver, iratok, töltő. Munkához kapcsolódó tervrajzokról, mappákról, céges laptopról egyetlen szó sem esett. Este viszont elővette a szekrényből azt az új, sötét zakót, amelyet nemrég vett, de addig egyszer sem viselt.
— Zakó kell a terepre? — érdeklődött Anna higgadtan.
— Lesznek megbeszélések. A megrendelő képviselői is ott lesznek. Illik normálisan kinézni.
— Értem.
Másnap, miután Márk elment dolgozni, Anna a házasságuk alatt először kihúzta a férfi régi fiókját a komódban. Nem kíváncsiságból tette. Meg akarta érteni, mi zajlik körülötte, mielőtt végképp ostobának nézik.
A fiókban kábelek, régi garancialevelek, néhány névjegykártya és egy üres órásdoboz hevert. Semmi fontos. Ezután megnézte az utazótáska zsebét, amelyet Márk már előre elővett. Odabent egy vegytisztítóból származó, összehajtott papírt talált. A bizonylaton ez állt: öltöny, női ruha, férfi ing.
Anna kétszer is végigolvasta ugyanazt a sort.
Női ruha.
Pontosan ugyanúgy visszatette a nyugtát, ahogy találta. Aztán becsukta a táskát, és az ablakhoz lépett. Az udvaron egy nő kézen fogva vezette a gyerekét, a házmester a bejárat mellett söpörte a leveleket, a szomszéd kutyája a bokrok felé húzta a pórázt. Odakint minden hétköznapi volt, Anna számára mégis úgy tűnt, mintha a megszokott kép egyik tartóelemét hirtelen kihúzták volna a helyéről.
Délre elhatározta, hogy a legegyszerűbb ponton kezdi. Felhívta a céget, ahol Márk dolgozott. Nem a személyzeti osztályt kereste, és nem is a főnökét, hanem azt a recepciós lányt, akivel egyszer egy céges rendezvényen találkozott. Kingának hívták.
— Kinga, jó napot kívánok. Anna vagyok, Márk Sokolov felesége. Elnézést, hogy zavarom. Holnap elutazik Szegedre, és elfelejtettem megkérdezni tőle, hánykor megy érte az autó. Reggel szeretnék bevásárolni, csak nem akarom rosszul időzíteni.
Kinga nem azonnal lepődött meg. Előbb papírok zizegése hallatszott a vonal túlsó végén.
— Szegedre? Egy pillanat… Úgy tudom, oda ma Gábor Petrovics ment. Márk Viktorovics pedig… Mindjárt megnézem.
Anna szorosabban fogta a telefont.
— Lehet, hogy én kevertem össze a várost.
— Nem, Márk Viktorovics holnaptól szabadságon van — mondta Kinga. — Tíz munkanapra. A kérelmet már a múlt héten aláírta.
Anna lehunyta a szemét. Nem sokáig. Csak annyi időre, hogy ne mondjon valami feleslegeset.
— Értem. Akkor tényleg én tévedtem. Nagyon köszönöm.
— Minden rendben?
— Igen, persze. Szép napot.
Letette a telefont az asztalra. Ennyi volt. Nem létezett semmiféle kiküldetés.
Azonnal felhívhatta volna Márkot. Kiabálhatott volna, követelhetett volna magyarázatot, kidobálhatta volna a holmiját a folyosóra. De Anna ebben a pillanatban különös élességgel értette meg: a férfi felkészült. Ha most elárulja, hogy tud valamit, Márk majd kicsúszik a szorításból. Azt mondja, meglepetést akart. Azt állítja, szándékosan vett ki szabadságot. És végül még azt is rásüti, hogy Anna mindent tönkretett a gyanakvásával.