Rádöbbent, hogy közülük senkinek eszébe sem jutott kívülről ránézni arra, ami történik.
Mintha teljesen rendben volna éveken át beállítani valaki más házába meghívás nélkül.
Mintha természetes lenne kész helyzet elé állítani a ház tulajdonosát.
Mintha magától értetődne, hogy a véleménye senkit sem érdekel.
András ekkor egészen közel lépett hozzá.
— Te most tényleg mindent szétrombolsz egy nyaraló miatt?
Katalin halkan, keserűen felnevetett.
— Nem, András. Nem a nyaraló miatt.
A férfi összeráncolta a homlokát.
— Akkor mégis miért?
— Azért, mert túl sokáig magyaráztad nekem, hogy ami az enyém, az valójában már nem is az enyém.
Viktória hangosan behúzta a táskája cipzárját.
A gyerekek is pakolni kezdtek.
Többé senki nem próbált vitatkozni.
Mert abban a szobában végre mindenki számára világossá vált a lényeg.
Katalin nem fog többé engedni.
András még igyekezett magán tartani azt a régi, megszokott magabiztosságot, amellyel eddig mindig fölé tudott kerekedni.
— Ezt még meg fogod bánni — mondta.
Katalin nyugodtan nézett rá.
— Nem. Én csak azt bánom, hogy nem tettem meg sokkal korábban.
Erre András hirtelen elhallgatott.
Talán akkor értette meg először igazán, hogy a régi módszer már nem működik.
Nem lehet többé felemelt hanggal nyomást gyakorolni rá.
Nem lehet ingerültséggel sarokba szorítani.
Nem lehet leértékelni az érzéseit.
És nem lehet mindenre ráhúzni azt a kényelmes mondatot, hogy „de hát család vagyunk”.
Mert vele szemben már nem az a nő állt, aki éveken át csendben lenyelte a megaláztatásokat.
Fél órával később autóajtók csapódtak az udvaron.
Viktória még csak el sem köszönt.
A gyerekek némán beültek a hátsó ülésre.
András a kiskapu mellett állt, mintha még mindig nem akarná elhinni, hogy ez valóban megtörténik.
— Te most komolyan kidobsz engem? — kérdezte.
Katalin egyenesen a szemébe nézett.
— A kulcsokat.
A férfi lassan belenyúlt a zsebébe, és elővette a kulcscsomót.
Egy pillanatig még a markában tartotta.
Mintha arra várna, hogy Katalin megenyhül, visszalép, bocsánatot kér, vagy legalább elbizonytalanodik.
De Katalin csak kinyújtotta a kezét.
András végül beleejtette a kulcsokat a tenyerébe.
Élesen.
Dacos mozdulattal.
Aztán beült az autóba.
Egy perccel később az udvar üresen maradt.
Csend lett.
Valódi csend.
Nem hallatszottak idegen hangok.
Nem döngtek léptek a lépcsőn.
Nem nehezedett rá az az érzés, hogy a saját otthona már nem is hozzá tartozik.
Katalin lassan leült a veranda melletti padra.
Az asztalon még ott sorakoztak a bögrék.
A gyerekek cukorkás papírjai.
Egy felbontott kekszes csomag.
Sokáig mozdulatlanul ült.
Aztán felállt, és szó nélkül rendet kezdett rakni.
Összeszedte az edényeket.
Letörölte az asztalt.
Fent becsukta az ablakokat.
Amikor azonban a nagyapja szobájához ért, megtorpant.
A régi komódon még mindig ott állt a fényképe.
Katalin végighúzta az ujjait a kopott fakereten.
És váratlanul elmosolyodott.
Nagyon hosszú idő után először érezte azt, hogy ebben a házban könnyű levegőt venni.
Másnap valóban kihívta a lakatost.
Délig minden zárat kicseréltek.
Estére András telefonálni kezdett.
Először csak egyszer.
Aztán újra.
Majd egymás után érkeztek az üzenetek.
„Túl messzire mentél.”
„Beszéljük meg normálisan.”
„Anya teljesen ki van borulva.”
„Viktória sír.”
Katalin nyugodtan olvasta végig őket.
Nem remegett a keze.
Nem szorult össze a gyomra a bűntudattól.
Mert hosszú idő óta először megértett valami egészen egyszerűt:
ha valaki éveken át mindig enged, a környezete egy idő után már nem jóságnak látja ezt, hanem kötelességnek.
És akkor eljön az a nap, amikor az embernek még azt a jogát is meg kell védenie, hogy a saját házában ő legyen az otthon gazdája.