Szemrehányó elégedetlenség.
Mintha Katalin lett volna az, aki belerondított valaki más szépen eltervezett programjába.
— Azért, mert ez az én nyaralóm, András.
— Már megint kezded?
Viktória hangosan becsapta a hűtő ajtaját, majd látványosan hátat fordított neki. Az emeleten a gyerekek hirtelen elhallgattak. A ház egyetlen pillanat alatt megdermedt.
Katalin lassan levette a széldzsekijét, és a szék támlájára tette. Aztán a férjére nézett.
— Miért van az, hogy engem megint senki nem értesített?
András fáradtan az ég felé forgatta a szemét.
— Istenem, már megint ez jön.
— Egy egyszerű kérdést tettem fel.
— Mert ez nem ügy.
— Kinek nem az?
András ingerülten végighúzta a tenyerét az arcán.
— A húgomnak gyerekei vannak, ezért ez a nyaraló neki mindig nyitva áll. A te véleményedet ebben senki sem kérdezte.
A szavai után olyan csend lett, hogy szinte csengeni kezdett a levegő. Még az emeleten lévő gyerekek sem mozdultak.
Viktória hirtelen a szatyrokba kezdett pakolászni, mintha ott talált volna valami rendkívül fontosat.
Katalin csak nézte a férjét, és egyszerre félelmetes tisztasággal értett meg valamit.
András már nem tekinti ezt a házat az övének.
A fejében ez az egész régóta „közös” lett.
Az anyja úgy járt ide, mintha saját kulcsa lenne mindenhez. A húga parancsolgatott a konyhában. A gyerekek szobáról szobára rohantak.
Katalin pedig lassan azzá az emberré vált, aki valamiért útban van.
Mintha egyszerűen kihúzták volna azok közül, akiknek joguk van dönteni.
Lassan bólintott.
Nagyon nyugodtan.
És ez a nyugalom Andrást jobban feszélyezte, mint bármilyen kiabálás tette volna.
— Mi van? — morogta.
Katalin rápillantott az órájára, aztán kimondta:
— Negyven percetek van.
Viktória összevonta a szemöldökét.
— Ezt hogy érted?
— Pontosan úgy, ahogy mondtam.
András röviden felnevetett.
— Te ezt most komolyan gondolod?
— Teljes mértékben.
— Katalin, ne rendezz jelenetet a gyerekek előtt.
— A jelenetet ti rendeztétek meg nélkülem.
Elővette a telefonját. András arca abban a pillanatban megfeszült.
— Kit akarsz felhívni?
— A lakatost. Holnap reggel jön, és lecseréli a zárakat.
Viktória erre kiegyenesedett.
— Te normális vagy egyáltalán?
Katalin ráemelte a tekintetét.
— Igen. Éppen ezért mostantól senkinek sem lesz kulcsa ide.
— Ez már túlzás.
— Az volt túlzás, amikor kérdezés nélkül kezdtek idejárni.
András tett felé egy lépést.
— Most kidobod az én családomat az utcára?
— Nem. Idegeneket küldök ki a saját házamból.
A férfi elmosolyodott, de ebben a mosolyban már nem volt valódi magabiztosság.
— Idegeneket?
— Mi mások vagytok most? Akik tisztelik a ház tulajdonosát, nem így viselkednek.
Viktória csattanva letette az egyik szatyrot az asztalra.
— A gyerekeket legalább ne keverd bele.
— Akkor ti se bújjatok mögéjük minden alkalommal, amikor kényelmes nektek átlépni mások határait.
András hangja megemelkedett:
— Hallod te egyáltalán, miket beszélsz?
— Hosszú idő után először tökéletesen hallom magam.
Úgy bámult rá, mintha most látná először.
Nem volt benne a régi engedékenység. Nem próbált békíteni. Nem kereste, hogyan lehetne elsimítani a helyzetet.
Katalin többé nem akart semmit elsimítani.
Túl sokáig tűrt.
Túl sokáig játszotta el, hogy minden rendben van.
Túl sokáig hagyta, hogy a saját házával úgy bánjanak, mint egy ingyenes családi üdülővel.
Viktória hirtelen felkapta a telefonját.
— Gyerünk, gyerekek. Indulunk. Itt valakinek hisztériás rohama van.
— Nem — felelte Katalin halkan. — Itt valakinek végre lettek határai.
Viktória idősebb fia lassan lejött a lépcsőn. A fiú zavartan nézett egyik felnőttről a másikra.
És Katalinnak ettől a tekintettől egyszerre különösen rossz érzése támadt. Mert abban a pillanatban valami fájdalmasan nyilvánvalóvá vált számára.