András viszont minden egyes alkalommal talált valami mentséget.
— Mégiscsak a húgomról van szó.
— Túlságosan felfújod ezt az egészet.
— Gyerekei vannak.
Mintha attól, hogy valakinek gyerekei vannak, már nem is kellene tiszteletben tartania más otthonát.
Katalin többször is megpróbált higgadtan beszélni velük. Nem veszekedve. Nem szemrehányással. Csak normálisan.
— Legalább szóljatok előre.
— Beszéljük meg, mikor jöttök.
— Rossz érzés úgy megérkezni a saját házamba, hogy idegenek vannak benne.
A mondatai azonban mintha nyomtalanul szétfoszlottak volna a levegőben. András vagy legyintett rájuk, vagy azonnal ingerült lett.
— Bolhából csinálsz elefántot.
— A normális rokonok segítenek egymásnak.
— Most komolyan, mit sajnálsz tőlük?
A májusi eset különösen mélyen érintette Katalint.
Egy fárasztó munkahét után érkezett le akkor a házhoz, és azzal szembesült, hogy Viktória vendégei a fürdőházban aludtak. A férjének valami ismerősei voltak.
Az asztalon üres üvegek hevertek.
A mosogató tele volt egymásra dobált, koszos edényekkel.
A nagyapjától örökölt pléd pedig a terasz mellett, a földön gyűrődött össze.
Katalin akkor egyetlen szó nélkül rendet rakott. Kimosott mindent. Feltakarított. Este azonban András elé állt.
— Ha még egyszer az engedélyem nélkül bárki itt száll meg, senkinél nem marad kulcs.
András csak félmosollyal az arcán felhorkant.
— Úgy viselkedsz, mintha ez valami magánpalota lenne.
Katalin sokáig csak nézte őt.
Az első pillanatban válaszolni sem tudott.
Mert most először nem egyszerű bosszúságot hallott ki András hangjából.
Hanem meggyőződést.
Mintha a férje már régen eldöntötte volna magában, hogy Katalin tulajdonjoga igazából semmit sem ér.
Azon az estén, amikor Katalin a telekhez közeledett, már messziről meglátta az idegen autót.
Egy nagy, sötét terepjáró állt közvetlenül a kapu előtt.
Ösztönösen lassított.
Egy pillanatra még az is átfutott rajta, hogy talán rossz utcába kanyarodott be. Aztán észrevette a kerítésre akasztott, ismerős gyerekdzsekit.
Abban a másodpercben minden megfeszült benne.
Az udvaron labdák gurultak szanaszét.
A ház melletti padon szupermarketes szatyrok sorakoztak.
A féltető alatt két roller állt.
Mellettük egy rózsaszín gyerekbőrönd.
Katalin leállította a motort, de még néhány másodpercig mozdulatlanul ült a kormány mögött.
A házból hangos beszéd szűrődött ki.
Valaki nevetett.
Zene dübörgött odabent.
Aztán csapódott egy ajtó.
Katalin lassan kiszállt az autóból.
A kiskapu nem volt bezárva.
Az udvaron Viktória kisebbik fia, Márk rohangált. Amikor meglátta Katalint, még csak meg sem lepődött.
— Anya! Megjött! — kiáltotta a ház felé, aztán már futott is vissza a hintához.
Nem azt mondta, hogy „Katalin néni”.
Nem köszönt.
Úgy viselkedett, mintha a ház tulajdonosa csak véletlenül betévedt volna egy olyan helyre, amelyet mások már régen birtokba vettek.
Katalin érezte, ahogy forróság önti el az arcát.
Lassan fellépett a verandára.
Az asztalon tányérok álltak, rajtuk vacsoramaradékkal.
Idegen telefonok hevertek mellettük.
Plédek, gyerekeknek való színezők, mindenütt szétdobált holmik.
A konyhából Viktória lépett ki.
— Jaj. Hát te hogyhogy ma? — kérdezte olyan nyugodt meglepetéssel, mintha csak a boltban futott volna össze vele.
— Engedélyt kellett volna kérnem, hogy bejöhessek a saját házamba? — felelte Katalin halkan.
Viktória azonnal félrenézett.
De a zavara legfeljebb két másodpercig tartott.
— András azt mondta, csak holnap jössz.
Ekkor a szobából megjelent a férje is.
Pólóban volt.
Otthoni rövidnadrágban.
Olyan természetességgel állt ott, mintha legalább egy hete itt lakna.
— Te meg miért jöttél ilyen korán? — ráncolta össze a homlokát.
Ez a kérdés volt az, ami végleg átszakított Katalinban valamit.
Nem egy „szia”.
Nem egy „bocsánat”.
Nem az, hogy „szólnunk kellett volna”.
Ehelyett egészen más fogadta.