— A testvéremnek gyerekei vannak, úgyhogy a nyaraló ajtaja előtte mindig nyitva áll. Téged erről senki sem kérdezett — vágta oda András, és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy lehalkítsa a hangját.
Katalin a konyha közepén dermedt meg, markában még mindig az autó kulcsait szorongatva. Odakint remegett a júliusi hőség, a házban sült hús és idegen parfüm szaga keveredett, az emeletről pedig tompa dübörgéssel hallatszottak a gyerekléptek.
Lassan a férjére nézett.
Aztán annak nővérére.
Viktória a hűtő mellett állt, és teljes nyugalommal pakolta be az élelmiszereket, mintha nem először rendezkedne be ebben a házban. Az asztalon gyümölcsleves dobozok, műanyag ételtartók, gyereksapkák és telefontöltők hevertek szanaszét. Az ajtó mellett idegen sportcipők hányódtak.
Katalin óvatosan letette a kulcsokat a komódra.
Bocsánatot kérni senkinek sem jutott eszébe.
Majdnem egy nappal korábban érkezett ki a nyaralóba, mint ahogy eredetileg tervezte. Csak másnap reggel akart indulni, de a városban váratlanul lemondták a találkozóját az egyik ügyféllel. Felszabadult az estéje, ő pedig úgy döntött, miért ne jönne ki azonnal? Csendre vágyott. Néhány nyugodt órára telefoncsörgés, kapkodás és emberek nélkül.
Az utóbbi hónapokban úgy élt, mintha állandó lármában telnének a napjai.
András egyre gyakrabban maradt sokáig az anyjánál. A húga, Viktória folyton telefonált: hol kért valamit, hol panaszkodott, hol csak beszélgetni akart. Aztán ezek a beszélgetések észrevétlenül mások gondjainak megtárgyalásává alakultak, amelyek valamiért maguktól értetődően Katalin feladatává váltak.
— Te úgyis gyakrabban vagy kint a nyaralóban.
— Ott rengeteg hely van.
— A gyerekeknek kell a friss levegő.
— Minek álljon üresen a ház?
Eleinte mindez ártalmatlannak tűnt.
Később bosszantani kezdte.
Aztán Katalin egyszer csak ráébredt, hogy az ő véleménye ezekből a beszélgetésekből teljesen eltűnt.
A döntéseket nélküle hozták meg.
Őt csupán kész tények elé állították.
A nyaralót hat évvel korábban örökölte a nagyapjától. Kis telek volt a tó közelében, rajta egy öreg, verandás házzal, almafákkal, fészerrel és egy fából épült szaunával. A nagyapja egész életében maga gondozta a helyet. Még hetven fölött is kiment reggelente egy vödörrel és ronggyal, letörölte a korlátokat, újrafestette a padokat, és morogva gyomlálta a kertet.
A temetés után Katalin majdnem egy évig képtelen volt odamenni.
Túl fájdalmas volt belépni a házba.
Aztán lassan, apránként mégis nekilátott, hogy mindent saját kezűleg rendbe hozzon.
Kicseréltette a tetőt.
Új vezetékezést csináltatott.
Felújította a konyhát.
Elszállíttatta a régi bútorokat.
András akkoriban legfeljebb hétvégenként segített, de többnyire inkább csak beszélt róla, mintsem ténylegesen tett volna valamit.
— Minek ennyi pénzt beleölni? Így is jó.
— Áll a ház, nem áll?
— Végül is ez csak egy nyaraló.
Katalin számára azonban ez soha nem volt „csak egy nyaraló”.
Ez volt az egyetlen hely, ahol igazán békére talált.
Egészen addig, amíg Viktória el nem kezdett odajárni.
Az első alkalom még egészen elfogadhatónak látszott.
— Csak két napra jövünk — mosolygott a sógornője. — A gyerekek legalább kicsit a természetben lesznek.
A két napból aztán öt lett.
Utána Viktória ismét megjelent.
Majd újra.
Végül már úgy viselkedett, mintha teljes joggal használhatná a házat bármikor, amikor csak kedve tartja.
Képes volt előzetes telefon nélkül beállítani.
Ott tudott hagyni maga után egy egész hegynyi mosatlant.
És el tudott menni úgy is, hogy még a szemetet sem vitte ki.