Felállt. A széke élesen csikordulva csúszott hátra a padlón. Az arca elsötétült, az állkapcsa megfeszült, a bőre alatt rángott az ideg.
– Mégis mit művelsz? – kérdezte halkan, de minden szó tisztán hallatszott.
– Kimondom az igazat. Hét év után először.
– Ez osztálytalálkozó, nem a te magánszínpadod a botrányaidhoz!
– Pontosan. Osztálytalálkozó. És az osztálytársak most végre megtudták, kicsoda valójában Gábor Karnauhov. Nem „osztályfelelős” voltál. Hanem egy férj, aki huszonhárom éven át azt ismételgette a feleségének, hogy semmire sem viszi – aztán lelépett, amikor mégis vitte valamire.
Viktória felpattant, magához kapta a táskáját.
– Menjünk – súgta, és megrántotta Gábor kabátujját.
Gábor kirántotta a karját a kezéből. Rám nézett. Úgy, ahogy mindig szokott: fentről lefelé. Csakhogy most én álltam a színpadon, ő pedig odalent.
– Ezt még meg fogod bánni – vetette oda.
– Lehet – feleltem. – De ma biztosan nem.
Kimentek. Az ajtó tompa csattanással záródott be mögöttük.
Néhány másodpercig senki sem mozdult. Aztán az első asztalnál Eszter tapsolni kezdett. Előbb csak ő, majd csatlakozott hozzá még ketten, hárman. Zoltán a második asztalnál megrázta a fejét, és inkább az ablak felé fordult. Hátul valaki félhangosan megjegyezte:
– Ezt azért nem kellett volna mindenki előtt.
Judit átvette tőlem a mikrofont, és bejelentette, hogy táncszünet következik.
Én hátramentem a kis raktárhelyiségbe. Fertőtlenítő és tisztítószer szaga ült a levegőben. A fal mellett szalvétákkal teli dobozok sorakoztak. Leültem az egyik szélére, a hátamat a hideg csempének támasztottam. A kezem apró, ideges remegéssel reszketett. A pulzusom a halántékomban vert, a torkomban lüktetett, még a csuklómban is éreztem.
Kimondtam. Harminc ember előtt, akiket gyerekkorom óta ismerek. Számokat, nevet, egyenes mondatokat. Nem célzásokkal. Nem félrenézve. Hanem nyíltan, szemtől szembe.
És abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, mi kavarog bennem erősebben: a megkönnyebbülés vagy a félelem.
Negyedóra múlva visszamentem a terembe. A zene szólt, néhány pár már forgott a parketten, mások a régi fényképeket nézegették. Mintha nem történt volna semmi. De mindenki pontosan tudta, hogy történt.
Eszter egy pohárral a kezében lépett oda hozzám.
– Erzsébet, te aztán kemény nő vagy. Én erre soha az életben nem lettem volna képes.
Zoltán elhaladt mellettünk, és csak a válla fölött szólt vissza:
– Csúnya volt. Nem ide való jelenet.
Bólintottam. Nem válaszoltam.
Éjfél felé Judit az ablaknál talált rám. Odakint szemerkélt az eső, a parkolóban álló lámpa sárgán pislákolt.
– Figyeltem az arcokat – mondta. – Nagyjából fele-fele. Vannak, akik szerint jól tetted. Mások úgy gondolják, nem kellett volna kiteregetni a szennyest mindenki előtt.
– És te?
– Szerintem ő figyelemért jött ide. Meg is kapta. Csak nem olyat, amilyenre számított. De azt is értem, aki szerint ez sok volt.
Az este fél egy körül ért véget. Végül egyedül maradtam a teremben. A pincérek tányérokat szedtek össze, poharakat raktak tálcára. A színpadon ott hevert a mikrofon, mellette a keretbe tett oklevél. Gábor nem vitte magával.
Felemeltem. A fényképen tizenhét éves volt: kócos, kinyúlt pulóverben, szélesen vigyorgó fiú. Szép arcú, magabiztos kamasz. Nehéz volt megérteni, mikor nőtt ki belőle az a férfi, aki a saját feleségének azt mondja: nélkülem senki vagy.
Betettem a keretet egy zacskóba. Lekapcsoltam a színpad világítását, aztán kimentem a parkolóba.
Az eső addigra elállt. Az aszfalt nedvesen csillogott a lámpák fényében. Vizes föld illata keveredett a bejárat melletti ágyás orgonájának édes szagával.
Beültem az autóba, amelyet a saját pénzemből vettem. Beindítottam a motort, és hazamentem abba a lakásba, amelynek minden forintját én fizettem ki, az utolsó fillérig.
Eltelt egy hónap. Gábor kilépett az osztály közös csoportjából. Ismerősökön keresztül üzente, hogy „cirkuszt rendeztem”, és hogy „saját magamat járattam le”. Viktória mindössze egyetlen szót írt nekem üzenetben:
„Szégyen.”
Nem válaszoltam.
Az osztály kettészakadt. Eszter, Katalin és Réka azt írták: „Jól tetted, már régen meg kellett volna lépned.” Zoltán, Tamás és Márk hallgattak. Vagy a hátam mögött mondogatták, hogy egy osztálytalálkozó nem arra való, hogy az ember ott rendezze le a magánéleti sérelmeit.
Én pedig esténként ott ülök a konyhámban. A tea kihűl a bögrében, az ablak mögött meleg májusi levegő áll. Kétszázötvenkétezer forint ment el erre az estére. Négy hónapnyi szervezés, telefonálás, egyeztetés, utánajárás. Ő pedig megjelent az én estémen a fiatal feleségével, mit sem sejtve arról, hogy mindezt én raktam össze. Dicsekedett, közbevágott, élcelődött a „régi feleségeken”.
Aztán választ kapott. Mindenki előtt.
Túl messzire mentem akkor? Vagy ő hívta ki maga ellen a sorsot, amikor eljött tündökölni arra az estére, amelyet négy hónapon át éppen az a bizonyos „senki” készített elő?