Én pedig ennyi idő alatt azt tanultam meg, mikor hazudik az arca.
Valamit odasúgott Viktóriának, aztán elindult felém.
– Nahát, Erzsébet! – a hangja gyakorlottan csengett, úgy szólt, hogy a terem végében is hallják. – Micsoda meglepetés. Te is itt vagy?
– Én szerveztem az estét. Jó estét, Gábor.
Egy pillanatra pislogott, gyorsan, mintha hirtelen erős fény érte volna.
– Te? Szervezőként? – kérdezte, majd már fordult is vissza a mellette álló nőhöz. – Viktória, hadd mutassam be. Erzsébet. Egy osztályba jártunk.
Egy osztályba jártunk.
Ennyi maradt huszonhárom évből.
Viktória felém nyújtotta a kezét. Hűvös tenyér, vékony ujjak, köves gyűrű.
– Örvendek – mondta.
– A helyük a harmadik sorban van. A névkártyákat megtalálják az asztalon – mutattam a terem belseje felé.
Gábor már ment is, menet közben harsányan köszöntgetve mindenkit.
– Tamás! Öregem! Emlékszel, amikor tornán…
Judit hátulról lépett mellém, és finoman megérintette a vállamat.
– Bírod?
– Igen.
Csak a mikrofonszár köré kulcsolt ujjaim fehéredtek el.
Az este egy darabig pontosan úgy haladt, ahogy elterveztem. Jöttek a játékok, a vetítés, a régi iskolai történetek. Minden műsorszám után akadt valaki, aki bekiabálta: „Erzsébet, ez fantasztikus lett!”, és ezek a mondatok úgy melegítettek, mintha valaki kabátot terített volna rám.
Gábor közben a harmadik asztalnál konyakot ivott. A második pohár után már hangosabban beszélt. A harmadiknál elkezdett közbeszólni.
– Emlékeztek, amikor Erzsébetkénk kémián szétverte a kémcsövet? – kiáltotta át a termen, éppen akkor, amikor a volt tanárnőnkről meséltem.
Néhányan kuncogtak. Gábor hátradőlt, és a karját Viktória székének támlájára fektette.
Negyedóra múlva újra próbálkozott. Épp a kvízt jelentettem be, amikor felpattant.
– Add csak ide, majd én levezényelm! Hiszen én voltam az osztálytitkár!
– Nem te voltál – feleltem a mikrofonba. – Ágnes Lapina volt az. Ágnes, ha hallanád: sajnáljuk, hogy nem tudtál eljönni. Emlékszünk rád.
A teremben nevetés futott végig. Gábor visszaereszkedett a helyére. A gyűrűje megvillant, amikor a következő pohárért nyúlt.
Fél órával később megint felállt. Átkarolta Viktória derekát, és olyan hangerővel jelentette ki, hogy mindenki hallja:
– Na, fiúk, lehet irigykedni! Itt van az én fiatalságom!
Páran erőltetett mosollyal reagáltak. Az első asztalnál ülő Eszter Sokolova rám nézett. Ő mindent tudott. A terem fele tudott mindent.
Gábor pedig, a negyedik pohár után már elnehezült nyelvvel, még hozzátette:
– Mit szépítsük, a régi feleség olyan, mint az öreg autó. Ránézésre még elmegy, de valójában már selejtezésre való!
Egyedül ő nevetett.
Viktória lesütötte a szemét.
A teremre csend zuhant. Zoltán a szomszéd asztalnál az öklébe köhintett. Tamás félrenézett. Katalin úgy szorította a szalvétát, mintha szét akarná tépni.
Egy pillanatra úgy éreztem, megbillen alattam a padló. Nem a mondata miatt. A hallgatás miatt. Minden tekintet rajtam állt meg. Senkinek sem kellett magyarázni, kiről beszél.
Ott álltam a kis emelvényen. Jobb kezemben a mikrofon, balomban az utolsó bekeretezett oklevél.
Két hónapon át készítettem a tizenkét tréfás díjat. „A legkevésbé felismerhető osztálytársnak”, „Az iskola leghűségesebb barátjának”, „A legnagyobb világjárónak”, „A legtöbbgyermekes anyukának”. Kedves, könnyű, nevetős elismerések voltak.
Tizenegyet már átadtam. Az emberek tapsoltak, ölelkeztek, fényképezkedtek. Egyetlen oklevél maradt nálam.
Gábor szétterpeszkedve ült. Viktória kis tükröt tartott maga elé, és igazított a rúzsán.
– És most következik az utolsó díj – szólaltam meg. A hangom meglepően nyugodtan csengett. Négy hónap szervezése vezetett idáig. – Ezt különösen gondosan készítettem el. Mert ezt az embert jobban ismerem, mint bárki ebben a teremben.
Gábor kihúzta magát. Az arcán már ott ült az elégedett várakozás. Biztos volt benne, hogy dicséret következik.
– Huszonhárom év – folytattam. – Ennyit éltem mellette. Körülbelül nyolcezer vacsorát főztem meg. Egy háromszázezres lakáshitelt egyedül vittem végig, egy fillér segítség nélkül. És amikor ez az ember elment, mindössze négy szót hagyott maga után: „Nélkülem te senki vagy.”
Teljes némaság lett. Még a háttérzene is elhallgatott; a DJ nyilván maga is figyelni kezdett.
Gábor arcáról eltűnt a mosoly. Viktória leengedte a tükrét.
– A „Leghűségesebb – önmagához” díjat Gábor Karnauhov kapja – emeltem fel a keretet. – Huszonhárom év kitartó szolgálatáért, amelyet a saját kényelme érdekében végzett. Azért a különleges tehetségéért, hogy akkor távozzon, amikor nehézzé válik az élet. És azért a bátorságért, hogy elhozza az új feleségét arra az estére, amelyet négy hónapon át éppen az a bizonyos „senki” készített elő.
Felé nyújtottam az oklevelet.
A terem levegőt sem mert venni. Hátul valaki a szája elé kapta a kezét. Judit mögöttem mozdulatlanul állt.
Gábor ekkor megfeszült.